Valódi missziós tevékenységet folytat a Sonora mikrokiadó: a magyar könyvkiadás angolszász forrásnyelvi túlsúlyának kíván a maga eszközeivel némileg ellentartani. Színezve a palettát, olyan latin-amerikai írók műveit jelenteti meg, akik jobbára csak a spanyol szakos egyetemi hallgatók képzeletét indíthatták be korábban. Két év alatt három ország (Argentína, Chile, Mexikó) három szerzőjének összesen négy kötetével örvendeztették meg a hazai olvasóközönség erre fogékony részét. A mexikói születésű, ott is élő, de perui származású Mario Bellatin neve így már két kiadványukon is ott olvasható legfelül. A Jacobo, a mutáns című regénye (2014) Miklós Laura fordításában még 2021-ben jelent meg a szerző magyarországi debütjeként; az először 1994-ben, majd többszöri mutáción (szerzői átíráson) tovább formálódó Szépségszalon című kisregénye pedig tavaly ősszel – Báder Petra pazar átültetése a 2016-os (végleges?) változat alapján készült. A mindössze 70 oldalas elbeszélést a spanyol szépirodalomban vezető szerepet játszó alkotó korszakot meghatározó művének tartják.
Az időben előre-hátra ugráló, retrospektív elbeszélőnk egy idősödő transzvesztita fodrász, aki szépségszalonját afféle hospice-házzá alakítja át, s megélhetését egy meg nem nevezett kór – máshol be nem fogadott – áldozatainak gondozásából biztosítja. Az Elfekvő azonban kizárólag fiatal, egykor életerős férfiak haláltusájának szolgál színhelyéül, akiket levert lábukról a gyors lefolyású, a felgyógyulás reményét is kizáró járványos betegség. A korábban női ruhában dolgozó, éjjelente a város utcáin – szintén a másik nem viseletét magára öltve – prostituáltként szórakozó(!), pénzt kereső, szombatonként férfiakkal japán gőzfürdőben enyelgő szépségszalon-tulajdonos időközben maga is megbetegszik, ám a fekélyek jelezte biztos halálnál sokkal jobban fájlalja a magányt, amely a lelkét emészti fel a testi enyészet mellett.
A szépség és a halál a legtermészetesebb módon kéz a kézben jár ebben a nagyon sűrített, tömören fogalmazó, líraiságot-érzékiséget az elmúlás esztétikájával társító hosszúelbeszélésben. Ahol a hanyatlást elmesélő gondolat- és eseménysorok finoman tükröződnek a narrátor szalonját egyedivé tévő akváriumok – előbb átlátszóan tiszta, majd elalgásodó – üvegfalain, valamint a bennük úszkáló látványos víziállatok – a szivárványos guppiktól az aranyhalakon át az axolotlokig – folytonos kipusztulásában. A kiürült akváriumokat végül az agonizálók személyes tárgyai töltik meg.
Ám ennél a kis színes szimbolikus párhuzamnál jóval többet is rejt Bellatin elbeszélése: a kronologikus-lineáris elbeszélői mód helyett a mozaikosságot előnyben részesítő, az „elejtett” utalások mellett a hiátusokra nagyban építő szöveg igen tág teret ad a társadalomkritikus értelmezéseknek. Melyek egy krízishelyzetben lévő közösség reakcióit legózzák össze a fikció disztópikus textustöredékeiből: hogyan is képesek, akarnak vagy tudnak gondoskodni a különféle rendű-rangú, szociális, anyagi, presztízsalapokkal rendelkező rétegek a rászorulókról – mondjuk egy pandémia esetén… Bellatin ugyanakkor messze elkerüli a nyomorpornó izzadságszagú igyekezetét, a játékos esztétikumot sokkal hatásosabb eszköznek gondolva – nálam bevált. (Ford. Báder Petra. Sonora Kiadó, 2023. 70 o.)
Ajánlott olvasmányok:
Báder Petra esszéi Mario Bellatinról az 1749 világirodalmi portálon és a Hévíz folyóirat Latin-Amerika című tematikus számában (2023/4.); ugyanitt egy novella is olvasható az írótól (Fekete golyó) Miklós Laura fordításában.
