- Szép Tibor: Útvesztő

Ez egy távoli bolygó, ide jutott. Messziről fehér folt a sötétben – nyírfaliget, közelről csupasz fák, égre meredő kezek. Alattuk ült a sárban, a kitaszítottságban, és összehúzta magát.
Hajnalban lesz a leghidegebb. Tartott tőle, a ruhája ronggyá ázott, a bőrén folyt a víz. A paralitikus remegés rohamokban vágott végig a testén, a kihűlés kezdete.
Az egész évzáró vállalati bulinak indult. Kifizették helyettük a fogyasztást előre, az arra alkalmas étteremben, nekik csak egy dolguk maradt, hogy időre egyenek sokat. Minden teljesült, amire számítottak: rossz ételek, drága italok, ettek, ittak, sietve, sokat. Kis csapat voltak, harminc fő körül, az idő előrehaladtával csoportokra bomolva beszélgettek baráti körök szerint.
A tágas termekben tolongott a nép, más befizetettek is, a svédasztalok körül közelharc dúlt. Segítették egymást a mennyiségi hedonizmus versenyében, egész tálca szusit zsákmányoltak, falanxként állták el a grillpultot mások elől, rutinosan mozogtak, nem először voltak itt. De az idő sohasem elég. Beleettek az utolsó somlóis tálba, bedobták az utolsó röviditalt, majd kiszorultak az utcára, és odakint már új tömegek várakoztak. A panorámaablakokon át bámulták a benti világot, a fogyasztás vitustáncát az ételmaradéktól iszamós padlón, és a pincérek új tálcákat hordanak fel a hűtőkamrákból.
December eleje volt, a kora esti órán a kemény mag még nem készült haza. A közeli téren már elindult a karácsonyi vásár, zagyva zene, zaj, égett olaj szaga, tömeg. Odamentek, állva ittak, beszélgettek. A hangulat alábbhagyott, a hideg felkúszott a lábszárukon, a tér sarkán betonakadályok mögött fekete páncélos parkolt. Eláztak. A beszélgetések kásássá váltak, és érzelmessé, szerették egymást vagy veszekedtek, egyikről sem tudták, miért.
Idővel a kemény mag is felmorzsolódott. Végül a grafikus és a könyvelő maradt, mindig ők maradtak. Megállapították, hogy bár nem mai gyerekek, de állják a sarat. Ezt mindig megállapították. A grafikus tudat alatt készült erre, öreg telefonját már kétszer kellett töltenie naponta, és délután elfelejtette töltőre tenni, most lemerült, nem volt elérhető, hiába, a tudatalatti működik. A könyvelővel ittak tovább rendületlenül, a valóságban való részvételük töredezetté vált, az oksági létükből az űrbe léptek, ahol nincs eredet és jövő, mígnem egyszer a grafikus visszatért a pulttól a kezében két felessel, és a könyvelő már nem volt ott. Nem ment el, hanem egyszerűen csak elveszítették egymást.
Haza kell menni – gondolta a grafikus. Megitta a két vodkát, és kimetrózott a vasútállomásra. Későre járt, kevesen voltak a vonaton, elbágyasztotta a meleg, még indulás előtt elaludt. Színes álmot látott: verőfényes nap gyerekként, órák másodpercek alatt, a történés és az érzések eszenciája. Kék-fehér reggel, ég fényes fellegekkel, egy kötelező olvasmányban lehetett így. Magáról olvasott gyerekként, akkor még jól volt.
A kalauz rázta a vállát, jegyeket, bérleteket: ellenőrzés. Izzadtan ébredt, a bérlete nem oda szólt, ahol jártak, túlutazott, le kellett szállnia. Hová indult? Hová érkezett meg? Szerencsére csak a szomszéd faluban volt, hív egy taxit, talán kijön a városból érte. Elővette a telefonját, de hiába nyomogatta, az sötét maradt. Tett egy kört a faluban, két kocsmát talált, mindkettőt zárva, már elmúlt éjfél. Nincs hová beülni, nincs hova taxit hívni, nincs hol kivárni az érkezését. Visszament az állomásra, zörgetett, egy álmos vasutas jött elő. Nincs ellenvonat ötig, taxi nem jön ki ide, hiába telefonálna, nincs váró, se fűtött, se hideg, bezárták három éve végleg.
A szél feltámadt, szúrós havas eső permetezett. Maradt a nyitott peronon a pad. A vasutas hezitált, végignézett a grafikuson, aki bár részeg volt, de rendezett külsejű. Van egy üres raktár, azt kinyithatja, betesz egy széket.
A grafikus ült a félhomályos raktárban, a kemény iskolai széken, ölében a laptoptáskájával, azt nem tette le az olajmocskos padlóra. A gépen aktuális munkái, valamint kilenc festmény, harminc grafika és rajz, az életműve. A főiskolán művészpályát jósoltak neki, festett, és jó volt minden másban. A diploma után korai nősülés, gyerekek, eltérülés, megélhetési feladatok. Utólag mindenki hibás volt, a helyzet, a sors, a mások döntései, aminek ki volt téve, de lusta is volt, eredeti ötleteiről kocsmákban szónokolt, amíg azok elhasználódtak, összementek, elkoptak. Másnap nem emlékezett semmire. Műveiből egyszer kiállítást rendezett a városi könyvtárban.
A megnyitóra felvette a koponyamintás nyakkendőjét, az ezüst indián gyűrűit, varkocsba fonta a haját, utoljára a diplomaosztóján nézett ki így, húsz éve, de csak tizenhatan jöttek. Felerészben a rokonai.
Hideg volt a raktár, huzatos, dühöngött és fázott. Hat kilométer, ennyi választotta el a házától, a meleg otthonáról, a puha ágytól. Öt órát kell várni rá itt, hogy hazaérjen.
Otthagyta az egészet, forrt benne a düh, elindult gyalog, megtette az utat számtalanszor autóval, mikor a telkére ment. Hajtotta a részeg elszántság, a szégyen, hogy méltatlan helyzetbe hozta magát. Menetelt a sötétben az út szélén, az élénk szélben, ami elfújta a párát, de időnként szúrós záporral verte a hátát.
Félelmetes felhők birkóztak fölötte, a Hold hol eltűnt, hol áttört, ilyenkor fekete árnyékot vetettek a fák. Autók nem jártak az úton, egyedül volt a hideg éjszakában, átázott ruhában, vizes cipőben.
Egy óra múlva a balján fényeket látott, ott az otthona. Ide látszik a közvilágítás, de hol vétette el a bekötő­utat? Visszamenjen? A szesztől még bátor volt, elindult toronyiránt. Botorkált a sáros szántón, ami felázott ugyan, de a sár nem volt mély, bukdácsolt, ment a sötétből a fény felé. Ez gyötrelmesebb lett, mint gondolta, nemsokára sárkoloncok ragadtak a cipőire, az idő végtelen hosszúnak tűnt, bukdácsolt nehéz kabátban.
De mi ez, ami előtte van, ami útját állja? Vadkerítés. Keresztben balra, jobbra, végtelen hosszan. Tényleg, ez az autópálya, a bekötőút a felüljárón megy át felette. A pálya szélén drótkerítés, négyzethálós, ahhoz öreg, hogy átmásszon rajta. Ráadásul először át kéne dobja a táskát, de mi van, ha nem tud utánamászni. Menni kellett, a kerítés mellett még meglesz a bekötőút, vagy bármi, ami átvisz rajta. Nőtt benne a fáradtság, a felhőkön tátongó rés támadt, fölötte az üres ég.
Vándorolt tovább az éjszakában, egy benzinkutat látott a dróton túl, kiáltozott, de nem hallotta senki sem, egy autó sem tankolt, és a kutasok bizonyára benn melegedtek.
A kút után a falu fényei is elmaradtak, nem volt ­miért továbbmenni. Mit tegyen? Vissza az útra, vissza a vasútállomásra. Majd hazamegy a hajnali vonattal. Újra a szántón vonszolta magát, az ég elborult, és megsűrűsödött a sötétség, egyedül volt az éj belsejében. Már nem voltak irányok, se tér, se távolság, se fény, se árnyék, nem volt semmi kapaszkodó.
Meg kellett álljon, nem értette, hogy került ide. Letette a táskát és ráült, már nem számított, mi van benne. Meg kell várja a világosságot, hogy kitaláljon innen. Addig is a legkisebbre húzza össze magát, mert valahogy ki kell bírni addig.