Renoir művészetével a magyar közönség első alkalommal találkozhat átfogó, nagy kiállításon a Szépművészetiben, amelyen mintegy hetven alkotás képviseli a francia mester hat évtizedes életművét. Pusztán ez utóbbi adatból is sejthető: Renoir nem csak az impresszionizmus mestere volt, és ezt a kiállítás jól reprezentálja. Miként azt is: „Renoir hogyan szépítette meg a valóságot és a modernitást, hogyan jelenített meg egyfajta optimizmust a vásznain, annak ellenére, hogy ő maga nem volt mindig boldog.” Az idézet a tárlat társkurátorától, Paul Perrintől származik. A Musée D’Orsay gyűjteményi igazgatója a kiállítás megnyitóján állította: még életében nem látott ennyire szép Renoir-kiállítást.
Persze múlt évben is volt élet a magyar múzeumokban, még Renoir előtt is. A Magyar Zene Házában is, amelynek első időszaki kiállítása a Magyar Kultúra Napján nyílt meg. A Nekünk írták a dalt! a magyar popzene hőskorát mutatta be 1957-től a rendszerváltozásig, szórakoztató módon, de komoly alapossággal. A tárlatról El Kazovszkij, Wahorn András, Gyémánt László és Sarkadi Péter képei, Király Tamás ruhái sem hiányoztak. A megnyitó hangulata jelentősen eltért a Magyar Zene Háza felavatásától, amikor napra pontosan egy évvel korábban Orbán Viktor tartott itt kortesbeszédet, amely inkább az ellenzék szidalmazásáról szólt, mint a zenéről. Most Csák János miniszter mutatta meg: tud bármiről beszélni, akár zenéről is. Sőt még önmagát is jellemezte. „Az a helyzet, ha a zebrán meglátok öt embert csoportosulni, akkor elkezdek beszélni. Most többet látok, mint ötöt, pedig nem is ittam.” Értékelendő az (ön)irónia, de kérdés: minden viccben van valami igazság?
Ennek talán csak Holdkifli kisasszony a megmondhatója, vagy pontosabban édesapja, Luigi Gulaxy, Na’Conxypan hercege. Azaz Gulácsy Lajos, akinek áprilisban nyílt életműkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, mintegy 200 alkotás – köztük 84 festmény – bemutatásával. „Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – írta magáról Gulácsy, aki nyilván értékelte volna, hogy a kiállítás életművének ezt a kettős karakterét hangsúlyozta. Akárcsak azt, hogy tárlata a Szépművészeti Csontváry-kiállításával egyidőben nyílt meg – 1922-ben, mikor az Ernst Múzeumban volt kiállítása, tervbe volt véve, hogy művei mellé Csontváry képeit állítsák ki.
A Szépművészeti Múzeum nem nagy életműtárlattal, hanem emlékkiállítással tisztelgett a 170 éve született festőnagyság, Csontváry Kosztka Tivadar előtt – korábban 1963-ban volt látható Csontváry-tálat a Szépművészetiben. Már a Matisse-életműkiállításon is konstatálhattuk, milyen szerencsés, hogy a múzeum Ión-Pergamon Csarnoka óriási méretű alkotásokat is képes befogadni. Ez most is bebizonyosodott Csontváry életműve legfontosabb képeinek a bemutatásával. Itt volt a 30 négyzetméteres Baalbek című festmény, valamint több magángyűjteményben lévő mű, az Áldozati kő Baalbekben, valamint a Naplemente a Nápolyi-öbölben című alkotás is, amelyekkel utoljára 1994-ben a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán találkozhatott a nagyközönség. A tárlat mintegy kétszázezer embert mozgatott meg csak Budapesten – augusztusban Pécsre költözött, a Janus Pannonius Múzeumba. Fontos megjegyezni: a Magyar Nemzeti Galéria Pécsen letétbe helyezett Csontváry-képeinek a letéti szerződését tíz évvel meghosszabbították, azaz már biztosra vehető, hogy Lázár János 2015-ös lázálma a budapesti Csontváry-múzeum megépítéséről nem fog megvalósulni.
Georg Baselitz a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének 150 éves évfordulója alkalmából 30 nagyméretű grafikai alkotást adományozott a múzeumnak. A múzeum júniusban újra megnyílt grafikai kiállítóterében e művekből is látható volt válogatás. Mégpedig a XVI. századi manierista festő és rézmetsző, Andrea Schiavone alkotásainak a párhuzamba állításával – ezt az ötletet lelkesen fogadta Baselitz, aki az 1960-as évek óta szenvedélyesen gyűjti a manierista grafikákat, az elmúlt hatvan évben a műtárgypiacon szinte minden Schiavone-grafikát megvásárolt. A tárlat több tanulságul is szolgált. Egyrészt: a grafika nem „képhelyettesítő” (festményeket reprodukáló, képi üzeneteket terjesztő) médium, hanem saját törvényekkel rendelkező, erőteljes karakterű művészi önkifejezési forma. Másrészt: van átjárás a különböző művészeti korok között – mint ahogy azt Geskó Judit művészettörténész is megfogalmazta a lapunk karácsonyi számában megjelent interjújában. Végül, de nem utolsó sorban: rendkívül fontos a gyűjtemény gyarapítása – a kortárs alkotók tekintetében is –, miként az avatott műgyűjtők munkája is.
Avatott műgyűjtő Szöllősi-Nagy András hidrológus professzor és Nemes Judit képzőművész is, a házaspár az 1970-es évek elején kezdte megalapozni fotográfiai és képzőművészeti gyűjteményét. XX. századi kollekciójuk Balatonfüreden, a reformkori városrész két egykori, teljesen megújult villaépületében kapott helyett. Az áprilisban megnyílt új kulturális-művészeti központ, a MOdern MŰtár (MoMű) rögtön két tárlattal – a Találkozások című fotókiállítással és A képek játéktere című képzőművészeti kiállítással – tette le a névjegyét, hogy aztán júliusban „emelje a tétet”: a Vera Molnar 99 – Ritmusok és algoritmusok című tárlattal az alkotó elmúlt hatvan évben készült munkáiból mutatott be válogatást. A digitális művészet december 7-én elhunyt úttörője geometriai formákra épülő konkrét művészeti alkotásai, képsorozatai a vizuális érzékelés hatásaival játszanak. Konyhafilozófiai nyelven fogalmazva: egy-egy apró változtatás a képen – akárcsak az életben – az emberekre gyakorolt hatást „ronthatja” és „javíthatja” is. Avagy: mindent vizsgáljunk meg, és a jót tartsuk meg.
A MoMű küldetése felerősíti a balatonfüredi Vaszary Galéria kiállítási programját, ahol tavaly májusig Bak Imre életműtárlata volt látható, majd Boglár – Itt és most címmel Galántai György balatonboglári kápolnaműtermének a történetét mesélte el. Az underground helyszínen 1970 és 1973 között olyan tárlatok, előadások, performanszok, happeningek, és koncertek valósultak meg, amelyekért most összetennénk a két kezünket, de „természetesen” az akkori rendszer nem nézte azokat jó szemmel. A megnyitón Jovánovics György – felidézve 1973-as performanszát – megmutatta, milyen a pszeudo-mű Pauer Gyula-i értelemben, „a magyar minimal art szobrászat egyetlen darabja, amely megfelel a legszigorúbb kritériumoknak”. Megbontotta, majd begipszelte a kiállítóterem falát. Szeptemberben a Vaszary Galéria újra „London felé” vette az irányt, A struktúra tematizálása címmel Maurer Dóra mintegy hat évtizedes munkásságát bemutatva.
A műgyűjtők munkájának fontosságát szeptemberben két üzletember, Szabó András és Költő Magdolna nyomatékosította, mikor a nagyközönség előtt is megnyitotta a ResoArt Villát a Városliget mellett, Budapest legnagyobb Zsolnay-gyűjteményével. A kincseket korábban csak azok láthatták, akik a 2015 óta futó Kőrössy Szalon zártkörű kulturális rendezvényein megfordultak az egykori Kőrössy-villában. A ResoArt jelentős festménykollekció birtokosa is: Rippl-Rónai József, Perlrott-Csaba Vilmos, a nagybányai festőiskola művészei, kortárs szentendrei alkotók, ef. Zámbó István és feLugossy László képeivel is büszkélkedhet. És nem utolsó sorban: egy mintegy százdarabos Egry József-gyűjteménnyel is. Ez utóbbiból több remek alkotás is látható volt Veszprémben a szépen felújított Laczkó Dezső Múzeum Egry-tárlatán, amely az újrafelfedezés élménye mellett felvetette a kérdést: vajon a Balaton festője mit szólna a körbebetonozott tóhóz? A kiváló tárlat egyetlen hiánya az volt, hogy Egry József fiatalkori, 1914 és 1918 között készült műveit nem mutatta be, azokért a Dubniczay Palotáig kellett elzarándokolni. Ahol azonban nemcsak képek vártak a látogatóra, hanem Egry egyik – elsőre – meghökkentő mondata is: „Ne ítéljétek el a rossz képek istápolóit, gyűjtőit mert ők is a szép felé való törekvésükben tévednek.” Ha valaki a saját pénzéből fog mellé, giccseit a négy fal között tartja – persze, hogy nem ítéljük el. Szerencsére ilyesfajta tévedésekkel múlt évben nem találkozhattunk – legalábbis a múzeumokban.
