Egy időben a szilveszter fontosabb volt még a karácsonynál is. Ez a felnőtté válás, a gyakorlatozás és felkészülés éveire esett, a kamaszkor szélsőségesen vibráló időszakára. Addig a szilveszter jobbára csak az éjszakai tévéműsort jelentette a nagyszülőkkel (mert anyámék buliztak), amivel kapcsolatban mindig az volt a legégetőbb kérdés, hogy lesz-e Hofi, vagy sem. De bárhogy is alakult, a verdikt mindig ugyanaz maradt: a tavalyi jobb volt. Aztán kétszer is koccintottunk, én valamilyen szörppel, a román és a magyar újév tiszteletére, az előbbi volt a hivatalos, utóbbi az érzelmes. A nagymamám viszont képes volt minden alkalommal bemutatni a bravúrt: mindkettőt megkönnyezte.
Kilencedikben, a líceum (gimnázium) első évében alakult úgy, hogy én magam is elmehettem bulizni, méghozzá egyenesen Kolozsvárra, ahol az unokatestvérem osztályával mulattuk át magunkat 1987-be. Ekkor ismerkedtem meg a morzsával, ami ott bevett szokás volt (amikor másnap még van egy ráadásbuli, hogy elfogyjanak a kaják), és rá egy évre, szintén Kolozsváron, a társaságból elsőként tanultam meg, hogy az alkohollal szemben csak vesztes csatái lehetnek az embernek. Főként, ha nem áll meg idejében a hangulata karbantartásával.
Azóta voltak jobb-rosszabb, kivételesebb szilveszterek is, hogy végül (az emberi lét csupa keretes történet) ismét a tévé előtt kössek ki, hála a stand-upos srácoknak néha kimondottan vidáman csúszva át az újesztendőbe, viszont mindig hozzátéve: a tavalyi jobb volt. A 2023-as év első perceit viszont simán átaludtam, még a fogadalmakról is megfeledkeztem. Reggel viszont megígértem magamnak, hogy még egy ilyen nem lesz, a magam fél évszázadával túl fiatal vagyok ehhez, van elég kraft még a buliközpontban. Így aztán idén utcabált és baráti vendégeskedést hozott az óév vége.
A házigazdáink (osztrák–magyar vegyes házaspár, ahol a férj amúgy perzsa is – ha ez regényben lenne, kihúznám, mert túl soknak vélném, ami már hitelteleníti a sztorit) nem csupán megadták a módját, a mangó csatnit például szonettbe kellene foglalni, bár nem tudom, mi rímelne rá igazán, de az osztrák szokásokba is bevezettek. Például az óév végén a gyerekek itt cinket olvasztanak jóslás gyanánt. Ez a fém amúgy erre igen alkalmas, hiszen az olvadáspontja harmada a vasénak, vagyis nem kell egy kis kohót beszerezni a művelethez, megteszi egy kanál meg egy gyertya is. Az utcákon így is árulják, egy miniatűr tálcának kinéző kanállal és négy kis „pohárkával” – első pillantásra azt hittem, hogy valamilyen koccintásra alkalmas szett lehet ez. Koboldoknak vagy manóknak, mert a gyűszűnél is kevesebb itóka fér bele. Aztán kiderült, hogy a „pohárkákat” kell megolvasztani, majd gyorsan belelöttyinteni a kikészített vizes tálba. Amilyen alakba dermed meg a fém, olyan lesz az új évünk.
A szetthez mellékelnek egy kis füzetet is, amely – amolyan álmoskönyvként – feloldja, hogy milyen forma mit ígér. Szerintem az összes általunk kiöntött darab gusztusos kis spermiumra emlékeztetett, kis gömb nagy farkincával, de a mindenre odafigyelő anyák úgy döntöttek, hogy inkább seprűként interpretáljuk a dolgot, ami a könyvecske szerint rossz barátokat jelent. Nagy kérdés, hogy a régi rossz barátok aktiválják-e majd magukat 2024-ben, vagy újakat szerzünk? Azért én magamban a spermiumot a termékenység, vagyis a bőség előjeleként könyveltem el, hacsak nem olvasom szorosabban a dolgot, és nem lesz terhes valamelyikünk neje. A következő gondolatot már ne is feszegessük, hogy például kitől, mert akkor máris egyszerre vagyunk egy jó francia vígjátékban és a rossz barátoknál.
Az este végül egy adott ponton átcsapott karaoke-partiba, ahol megint két csoportra oszlottak a fellépők: a bátrakra és a jó hangúakra. A többiekre való tekintettel kimaradtam a versengésből, mert nincs olyan lény a földön, aki hamisabbul énekelne nálam, amit a zavarom még fokozni is képes. Nem kis döbbenettel figyeltem ugyanakkor, hogy Duska előbb Lewis Capaldi dalát, a Before You Go-t énekelte el, amit a skót énekes-dalszerző a nagymamája halálakor írt, tehát nem egy vidám darab. Majd átváltott a Valmar slágerére, és nem kevés beleéléssel adta elő azt, hogy: „Csak tapadnak a jobbnál jobb / És szőke, barna fullos csajok”, akiktől az alanyi költő természetesen „beindul”. Bár láthatóan a kilenc és fél éves énje még nem volt tisztában a szavak valódi jelentésével, ahhoz nem kellett különösebb jóstehetség, hogy belássam, valamelyik közelgő újév ezt az érzést is elhozza majd neki, csak akkor már rég nem velünk akar majd szilveszterezni.
Bandukoltunk haza a szilveszteri vigasságon már átlendülő bécsi utcákon, enyhe volt az idő, mintha március lenne, mintha a fölénk tornyosuló baj már három hónapot leharapott volna az évből. Dúdolgattam magamban a Valmar frissen tanult dalát: „Úgyis mindig ugyanaz a vége”. Ami egyszerre tükröz koravén józanságot és ifjonti, lázas kiábrándulást. A jövőt fürkésztem a ködbe vesző utca végén, találgattam, hogy rossz barátként, fullos csajként vagy kiismerhetetlen idegenként érkezik-e majd. És mi mindent suttog majd a fülünkbe.
