Ha kalózok kerülnek szóba, gyermekkori filmélményeink jutnak eszünkbe. A kosztümös kalandfilmekben húsz marcona bandita egy halálfejes-zászlós hajón; egyiknek lekötve fél szeme, másiknak falába van, vagy kampós keze. A Karib-tengeren valóban lehettek az újkorban ilyesfajta kisvállalkozó tengeri rablók. Ám néhányszor a kalózkodás ennél kissé nagyobb méreteket öltött.
Kalózkodás az ókortól napjainkig létezik, de csak kevés olyan esetről tudunk, amikor a kalózok tömege saját állam alapításáig jutott el. A legközelebb egy állam, ország létrehozásához valószínűleg a Kilikia, majd Kréta-központú kelet-mediterrán kalózok jutottak. Csakhogy a dolog méreteit érzékeltessük: amikor végre legyőzték a kalózokat, a harcokban az antik forrás szerint tízezer kalóz halt meg és húszezer került római fogságba. Akárhogyan is nézzük, ez harmincezer ember – miközben a mai Magyarország hadseregének létszáma huszonötezer fő körüli.
Az ókori kalózkodást a kereskedő államok igyekeztek féken tartani. Athén, Rodosz vagy Karthágó maga is élt a kalózkodás eszközével háború idején, de a „maszek” (nem állami) tengeri rablók garázdálkodásának korlátot szabott erős flottájuk. Azonban amikor a terjeszkedő Római Birodalom sorra megtörte, elfoglalta ezeket a „kikötő típusú" államokat (tengeri hatalmakat), felszámolt flottájuk helyébe nem állított hasonlót. Így a kalózkodás egyre nyomasztóbbá vált. A Földközi-tenger kalózai nem csupán hajókat fosztogattak. Talán ennél is fontosabb volt az ipari méretekben űzött emberrablás. Ha egy hajnalon kalózok jelentek meg egy halászfalu vagy tengerparti kisváros szélén, mindenkit foglyul ejtettek. A leggazdagabbakat váltságdíjért cserébe engedték szabadon. A többséget eladták rabszolgának, részben a környéken, részben (és nagyobb részt) a Római Birodalomban, főleg Itáliában és Szicíliában. A római szenátus sokáig szemet hunyt a kalózkodás fölött. A szenátorok ugyanis civilben rendre nagybirtokosok voltak. A római közép- és nagyüzemek pedig részben vagy teljesen rabszolga munkaerőt alkalmaztak. A kalózok emberrablásai biztosították a rabszolga-utánpótlást azokban az években is, amikor a háborúk nem szállítottak hadifogoly-rabszolgákat.
Kilikia ma Törökországhoz tartozik, az ország déli részén lévő kis tengerparti tartomány. Területe kb. 38 ezer km2, vagyis nagyobb, mint Szlovénia vagy Belgium, de kisebb, mint Dánia vagy Hollandia. Ezen a kis területen épült ki a kalózok állama. A Kr.e. II. század végére a kalózkérdés mind nyomasztóbbá vált, felszámolására immár a szenátus is hajlott. Kr.e. 102-ben Marcus Antonius Orator indított expedíciót Kis-Ázsiába, de csak részsikereket ért el. Róma mindinkább nemzetközi összefogást sürgetett, de a Mediterráneum legkülönbözőbb pontjain harcoló birodalom gyakran nem tudott kellő erőt szembeállítani a kalózokkal. A kalóztevékenység csúcspontját a Kr.e. 70-es évtized jelentette. Ekkor a kalózok már úgyszólván lehetetlenné tették a kereskedelmet a Földközi-tenger keleti medencéjében, sőt, egy merész kalóztámadás Róma város kikötőjét, Ostiát is elérte. Publius Servilius Vatia hadjáratot vezetett Kilikiába. A területet elfoglalta (itt szervezték meg Cilicia provinciát), ám a kalózkodást nem sikerült megtörnie. A kalózállam áthelyezte területét Kréta szigetére. Az ifjabb Marcus Antonius (aki nem azonos Iulius Caesar consultársával, Kleopátra szerelmével, hanem az apja) hadjáratot vezetett Krétára, ám súlyos vereséget szenvedett. Meg is kapta a Creticus csúfnevet. (A római férfiak neve általában három részből állt: keresztnév, nemzetségnév, családnév. Ehhez kapcsolódhatott negyedikként egy ragadványnév. Publius Cornelius Scipio Africanus például a Hannibal ellen elért győzelméért kapta az Africanus – afrikai – becenevet). Nem sokkal később Quintus Caecilius Metellus vezetett hadjáratot az immár krétai kalózok ellen. Részsikereket ért el, de a probléma lényegét nem tudta megoldani.
A kalózkodást, a kalózállammal együtt Cnaeus Pompeius Magnus számolta fel. Igaz, ehhez elképesztő erőforrások álltak rendelkezésére (ami persze indirekt módon a kalózkodás méretét, a kalózállam erejét is mutatja). Ötszáz hajót, húsz légiót és hatezer talentum pénzösszeget biztosított számára a szenátus, és teljhatalmat a tengerparttal párhuzamos 75 kilométeres sávban birodalom-szerte. Érdemes összehasonlításképpen megemlíteni: egy légió öt-hatezer katonából állt. Vagyis Pompeiusnak több katona állt rendelkezésére, mint amennyit valaha Hanniballal állítottak szembe. Az ókor egyik legnagyobb tengeri csatájában, a Róma és Karthágó által megvívott, az Eknomosz-hegyfoknál zajló csatában vett részt közel ötszáz hajó és százezer ember. A talentum nem pénzérme, nem címlet, hanem tömegmértékegység, átszámítva 32,7 kg. A kalózellenes hadjáratra rendelkezésre álló pénzösszeg tehát közel húsz tonna ezüstnek felelt meg. A második pun háború után Karthágó tízezer talentum hadisarcot fizetett Rómának – de ötven évre elosztva. A fenti összehasonlítások talán érzékelhetővé teszik, mekkora erőfeszítéseket tett a birodalom a kalózkodás felszámolására.
Pompeius körzetekre osztotta a Földközi-tengert, és nyugatról kelet felé haladva módszeresen átfésülte azt. A kb. száznapos hadjáratban megtisztította a Mediterráneumot. Ekkor ejtett húszezer kalóz hadifoglyot, és halt meg a harcokban további tízezer. A kalózkodás az ókorban soha többé nem érte el, meg sem közelítette a Kr.e. 70-es években tapasztalt méreteit, és főként, nem szerveződött állammá.
Kalózkodás a középkorban is létezett, de állam létrehozásáig nem jutott el (habár a Balti-tenger térségében működő Szétosztó – Vitális – Testvérek nem álltak messze ettől). Az újkorban viszont akadt erre rövid életű kísérlet. Elöljáróban említsük meg, az újkor különbséget tett kalóz és tengeri rabló között. A kalóz csak saját országának ellenségei ellen folytatott rabló-fosztogató harcokat, és uralkodójától megbízólevéllel rendelkezett. A holland kalózok például előszeretettel fosztogatták a spanyol hajókat és tengerparti településeket, mert hazájuk háborúban állt Spanyolországgal – viszont sohasem raboltak volna ki holland vagy angol hajót. Piet Heyn holland kalóz például, miután kisebb flottát és hadsereget gyűjtött össze, egy alkalommal kirabolta a spanyol ezüstflottát. Angus Konstam számításai szerint mai értéken 6,9 milliárd dollárnyi zsákmányhoz jutott. Ezzel szemben a tengeri rablók közönséges bűnözők voltak, akik nem tettek különbséget ellenséges, semleges és saját országbeli hajók között. A kalózlevéllel (fejedelmi megbízólevéllel) rendelkező kalózokat privatér vagy bukanér névvel is illették.
A XVII. században a ma Haitihoz tartozó, Tortuga nevű kis szigeten jött létre kalózállam. Angol és francia kalózok, akikhez később hollandok is csatlakoztak, településeket alapítottak, erődöket építettek. Ezek egyike kőből épült, ágyúkkal volt felszerelve, és kiállt egy spanyol ostromot. A spanyol hajók fosztogatását vadászattal egészítették ki: például a spanyol telepesek elszökött, elvadult szarvasmarháira vadásztak. Államszerű működésükre nem csak a fent jelzett építkezések utalnak. Rabszolgákat vásároltak, majd pár év múlva lemondtak a rabszolgatartásról. Prostituáltakat is „importáltak”. Az állam a Parti Testvériség nevet vette fel. A spanyolok többször elfoglalták a szigetet, de a kalózok újra és újra visszatértek. Tortuga egy sajátos, multikulturális képződmény, egyszerre volt „kalózok részvénytársasága” és területtel, településekkel, a francia, angol és holland államok támogatásával létező anarchikus ország. Tevékenységük csúcspontja a XVII. század középső harmada..
Az újkor másik rövid életű kalózállama a Bahama-szigetcsoporthoz tartozó Providence sziget székhelye, Nassau. Az egykor britek által alapított város brit népességét egy spanyol támadás során legyilkolták vagy deportálták. A várost 1695-ben hollandok építették újjá, ekkor kapta mai nevét. A sziget Benjamin Hornigold kalóz 1713-as partraszállásával vált kalózállammá. Hornigold és egykori riválisa, Henry Jennings egy kalózköztársaság (más szerző, Rebecca Simon szerint kalózkirályság) nem hivatalos vezetői lettek. Nassau kikötőjét kibővítették. Kb. ötszáz hajó befogadására vált alkalmassá, ám sekély vize miatt nagy csatahajók nem tudtak kikötni. Hornigold rendet és békét teremtett a szigeten. Egy egykorú forrás (Bermuda kormányzója) szerint a miniállamban mintegy száz civil és ezer kalóz élt. A kalózállam kb. öt évig állt fenn. A brit kormány megbízásából Woodes Rogers (maga is egykori privatér) indított támadást Nassau ellen. Azzal kezdte, hogy közkegyelmet hirdetett azoknak, akik megadják magukat. Nagyjából kétszáz kalóz élt is a lehetőséggel. Mindenkit megdöbbentve a kalózállam alapítója és vezetője, Hornigold is csatlakozott Rogershez. A kalóztámaszpontot felszámolták, kb. száz kalózt kivégeztek. A rövid életű kalózállam részben a spanyol örökösödési háborúnak (1701-1714) köszönhette létezését, és bukása is összefüggött azzal, hogy a háború lezárása után már nem volt szükség privatér hadviselésre sem.
Berber kalózok Afrikában hoztak létre államokat. Északnyugat-Afrika lakossága ma arab többségű, jelentős berber (és francia) kisebbséggel. A berber szó egyébként a görög barbár arab átvétele, kb. „külföldi, azaz nem civilizált” jelentésárnyalattal. A berber kalózok már a XIV. századtól zavarták a tengeri kereskedelmet. A XVI. századtól ez a tengeri rabló tevékenység még nagyobb méreteket öltött. 1569-től Tunisz, Algír és Tripoli gyakorlatilag független államokká váltak. 1687 után már formálisan sem igazodtak az oszmán-török külpolitikához, egyedüli céljuk a zsákmányolás (ember és áru) volt. A kalózkodásban a többséget alkotó berberek mellett arabok, törökök és európai renegátok is részt vettek. Utóbbiak egyike, a holland Ivan de Verboeer felvette az iszlám hitet, és az algíri flotta parancsnoka lett. Két másik európai renegát, a holland Simon Danseker és az angol John Ward megtanították a berbereket az európai keresztvitorlázat használatára. Ezután – bár tevékenységük fő színtere a Földközi-tenger nyugati medencéje maradt – a berber kalózok az Atlanti-óceánra is kimerészkedtek. Rablóportyát vezettek a Kanári-szigetekre, Galíciába (nem a hasonló nevű kelet-közép-európai tartományról, hanem a spanyol atlanti partok La Coruna körüli vidékéről van szó) de egy-egy alkalommal Anglia és Izland partjaiig is eljutottak. A berber kalózkodás csúcspontja a XVII. század első fele. Becslések szerint történetük során egymillió európait raboltak el és adtak el rabszolgának. Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője is a berberek foglya volt öt éven át. A fent említett, csak formálisan török függésű berber állam mellett a negyedik a marokkói Saléi Köztársaság, mely de jure sem tartozott sosem a törökökhöz.
Vajon a berber kalózkodás esetében mennyire beszélhetünk államokról? Teljes mértékben. A városok élén egy-egy dej állt. A hajóskapitányok (nevük: reisz) önálló, befolyásos társadalmi réteget alkottak. A vállalkozásokhoz a tőkét részvénytársaság-szerűen a helyi polgárok gyűjtötték össze. Ennek megfelelően a zsákmányból osztalékot kaptak, akárcsak a dej a zsákmány egytizedét. A berber államok építkeztek, nemzetközi szerződéseket kötöttek.
Európa igyekezett felvenni a kesztyűt. A berber államok elleni harcra mozgósított a Máltai Lovagrend és a Szent István Lovagrend. (Utóbbi nem a mi István királyunkról kapta nevét, hanem a pápa és vértanú Szent Istvánról). Az európai (spanyol, olasz) partok mentén erődök épültek. A Szent István Lovagrend elfoglalta Algírtól Annaba kikötővárosát. A máltaiak (akik még a berber államok önállósulása előtt, kemény harcokban védték meg Máltát a berber ostromtól) több ezer keresztény rabszolgát szabadítottak ki, és maguk is ejtettek berber, arab, török foglyokat. Szerzetesrendek a rabszolgasorsra jutott keresztény foglyok kiszabadításán – a váltságdíj összegyűjtésén – fáradoztak (mint a redemptoristák, trinitáriusok és lazariták). Igazi fordulatot azonban csak a nagyobb európai hatalmak fellépése hozott. Az angol flotta érte el először, hogy a berber kalózok ígéretet tegyenek, angol hajókat nem támadnak. Ehhez előbb Tunisz ágyúzásával, Algír megtámadásával, a Saléi Köztársaság megsemmisítésével adtak nyomatékot. (Ezután élelmes olasz hajók olykor angol zászló alatt hajóztak). Az 1680-as években spanyol és francia támadások érték a berber államokat, és hasonló szerződéseket csikartak ki. A vereségek nyomán a berber államok mindinkább rabszolga-kereskedelemre szakosodtak, de még a XIX. század elején is folytattak kalóztevékenységet. Egy alkalommal Svédország viselt hadat Algír ellen (1800-ban). Jellemző, hogy a fiatal Egyesült Államok (miután évekig „védelmi pénzt” fizetett, hogy polgárait megóvja) két háborút is vívott a berber kalózállamok ellen, mert a XVIII. század végén mintegy százharminc amerikai tengerészt ejtettek foglyul. Mint látható, a keresztény hatalmak sokáig nem fogtak össze, külön-külön léptek fel alattvalóik védelmében a berber városállamok ellen. 1816-ban aztán egy közös brit-holland támadás jószerével véget vetett a berber kalózkodásnak. Maguk a berber államok a francia gyarmatosítással veszítették el függetlenségüket.
Pier Francesco Mola, a svájci olasz művész festményen örökített meg egy berber kalózt. Cornelis de Wael holland, Andrzej Orlinski lengyel festő és mások is megfestették a berber kalózok elleni tengeri küzdelmet. Az izlandi Ólafur Egilsson, akit négyszáz társával berber kalózok ejtettek foglyul, és aki maga is hónapokat töltött Észak-Afrikában, emlékiratban írta meg történetét. Kiszabadulva a berber fogságról a holland Emanuel d’Aranda is papírra vetette keserű élményeit.
