Egy emberöltő alatt természetes szükségszerűség, hogy - a lakosság minden tagját érintő - jogi környezet alakulása kövesse a társadalom szinte minden szegmenségében bekövetkező változásokat. A jelenlegi idős korosztálynak viszont történelmi lehetősége adódik arra, hogy érdemi befolyással lehessen az új nyugdíjreform kialakítására.
A mai nyugdíjasok túlnyomó többsége legfeljebb hallomásból ismerhette az 1975. évi II. törvényt, hiszen mint a fiatalok általában, aligha fordítottak figyelmet az akkori nyugdíj-szabályokra. Őket sokkal inkább a jelenleg is hatályos 1997. évi LXXXI., „nyugellátásról” szóló törvény bonyolult – alig követhető – szabályrendszere érinti. A mai nyugdíjrendszer átláthatóságát, kiszámíthatóságát nagy mértékben megnehezíti ugyanis, hogy az előírásokat megalkotásuk óta eddig már kilencvennégy alkalommal módosították a jogalkotók. A módosítások persze sok esetben megoldottak egy aktuális problémát, ugyanakkor rendszerint a rendszer más területén újabb és újabb igazságtalanságokat keletkeztettek.
A ma érvényes nyugdíjtörvény fogyatékosságainak ismeretében, bő negyedszázad elteltével igencsak megérettek a feltételek egy új nyugdíjrendszer életbe léptetésére. Ismerve az elmúlt huszonhat év tudományos (orvosbiológia), informatikai (mesterséges intelligencia), jogfejlődési (szociális jogok), termelési (robot technika) változásait, a munka- és munkaidő (atipikus jelleg és csökkenő időtartam) felfogásban történt jelentős változásokat, indokoltnak tűnik a jogterület átfogó felülvizsgálata.
A magyar kormánynak az elmúlt hónapokban kellett egy átfogó, független jelentést készítenie a hazai nyugdíjrendszer reformjáról. Ezt az összefoglalót az Európai Bizottság várta el a helyreállítási és ellenállóképességi terv (RRP) részeként, miközben a testület még 2022 novemberében úgy határozott, hogy - a magyar kormány jogalkotási javaslata alapján - 2025. március 31-ig készüljön el egy „nyugdíjrendszert módosító jogszabály”.
A készülőfélben lévő új jogszabály megalkotásával kapcsolatban egyre-másra jelennek meg elemzések, megoldási javaslatok, melyek alapvetően két nagy csoportba sorolhatók. A nyilvánosságra kerülő megszólalások egyik része alig vesz tudomást a XIX. század vége óta folyamatosan alakuló társadalmi-, gazdasági-, szociológiai változás alapvető sajátosságairól. A véleményt formálók másik része a jövő nyugdíjrendszerében tükröztetni akarja a ma már felsejlő XXI. századi társadalmi viszonyokat gyökeresen megváltoztató jellegzetességeket is. A jelen írásban két fontos területen megmutatkozó felfogásbeli különbségekre fókuszálok.
Az egyik szemléletbeli eltérés abból adódik, hogy többen a nemzetpolitikai szempontból nem kívánatos népességfogyás alakulásából vezetik le a nyugdíjrendszer jövőbeli összeomlásának képét. A születésszám csökkenéséből közvetlenül vetítik előre a majdani idősellátás feltételeit. Csak néhány hatásvadász jelzős szerkezet, mellyel a médián keresztül tömeges riadalmat, széleskörű elbizonytalanodást, kilátástalan hangulatot igyekeznek kelteni a mai és a jövőbeli nyugdíjasok körében: „nyakunkon a nyugdíjkatasztrófa”, „közeleg a nyugdíjválság”, „vége a hagyományos nyugdíjrendszernek”, „karnyújtásnyira a nyugdíjasboom”, „érik a nyugdíjösszeomlás”, „küszöbön a nyugdíjrendszer bedőlése” - és sorolhatnám tovább.
E fölvetések közös kiindulási alapja az, hogy az ország gazdasági fejlődésének feltétele az extenzív élőmunkaerő növekedése, mert csak így lehet gyarapítani a felosztható javakat. Az ezt hangoztatók szerint ha napjainkban kevés gyermek születik, illetve később majd csökken a foglalkoztatottak száma, illetve általános lesz a rövidebb munkaidő, az a nyugdíjrendszer összeomlásához vezet. Kiinduló viszonyítási alapjuk az „eltartottsági ráta alakulása”, az „inaktívak számának gyarapodása”, illetve a „születéskor várható élettartam” növekedése, valamint a „társadalom elöregedése”.
E jövőbe tekintők a jelenleg már megismerhető tényekből és kutatási előrejelzésekből kirajzolódó folyamatokat figyelembe véve fogalmazzák meg a nyugdíjreform egyik célszerűnek tartott, sarkalatos elvét. A legfontosabb szemléletbeli különbséget egy az MNB tanulmányában megfogalmazott mondat fejezi ki: „Hazánk számára a fenntartható felzárkózáshoz a sikeres extenzív növekedési időszak után szükséges az intenzív növekedésre való átállás, amelynek során a kulcs a termelékenység, a hatékonyság növekedése.” (2022. július) Az idézettel egyetértve megállapíthatjuk, hogy az idősek számára a biztonságos jövőt az ország termelékenységének, produktivitásának javításával lehet elérni, és nem a termékenység, azaz a születésszám növekedésével. A nyugdíjrendszer jövőbeli fenntarthatósága tehát az élőmunka mennyiségi növekedése helyett a kreativitás, a versenyképesség, a produktivitás színvonalától függhet.
A nyugdíjreformmal kapcsolatos másik törésvonal a költségvetésben biztosított forrás megítélése mentén tapintható ki. Az idősek méltó megélhetéséhez szükséges forrásokat a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával biztosítja az állam az Alaptörvény szerint. Az említett célhoz tartozó pénzügyi keretet a központi költségvetésben kell rendelkezésre bocsátani.
Az eltérő álláspontok a költségvetés megfelelő fejezetének (LXXI.) félreérthető megnevezéséből fakadnak: ezt még ma is úgy hívják, hogy Nyugdíjbiztosítási Alap. Az elnevezés azonban nem felel meg a címekkel szemben támasztott névszabatosság, névkizárólagosság és a névvalódiság elvének. A Nyugdíjbiztosítási Alapot eredetileg törvény hozta létre (1991/LXXXIV.) az 1991-ben megszűnő Társadalombiztosítási Alap egyik ágaként mint önálló, elkülönített gazdálkodási pénzalapot. A Nyugdíjbiztosítási Alap önálló jogi személyként, igazgatási jogkörrel rendelkező szervezeti struktúrával, a jelentős állami vagyon átadásával keletkezett tőkével gazdálkodó jogkörrel, továbbá választott önkormányzati testület által irányított szervezetként jött létre.
Az eltelt évtizedek során azonban fokozatosan visszavágták a ténylegesen átadandó állami vagyont (az előirányozott 300 helyett végül csak 65 milliárdot kaptak), az alap a hatáskörét, majd megszüntették a képviselők választási mechanizmusát, utána 1998-ban az akkori Fidesz-kormány felszámolta az önkormányzatot is. Ennek ellenére többen nem akarják tudomásul venni, hogy a társadalombiztosítási ellátások ismételt államosítása, azaz bevonása a központi költségvetés szervezetrendszerébe megszüntette a korábbi kategóriák tartalmát is. A járulék kötelező közteherré (adóvá) vált, megszűnt a befizetések és a várományok közötti direkt kapcsolat, emellett megszűnt a Nyugdíjbiztosítási Alap minden önállósága is, és megnyílt a lehetőség a költségvetési fejezetek közötti szabad átcsoportosításra. (Ráadásul ismeretes, hogy a kormány az elmúlt években átlagosan 4-5 naponként írta át a költségvetést.)
Ha a nyugdíjrendszer reformjáról gondolkodunk, akkor figyelembe kell vennünk, hogy jelenleg az életünk egy részében járuléknak nevezett adót fizetünk, majd idős korunkban járadéknak nevezett állami ellátást kapunk. Ez a jelentéstartalmi változás súlyos következtetések levonását teszi szükségessé a készülő új nyugdíjreform kialakítása során.