Kárpátalján még nem vagyunk életveszélyben. Mintha zajlana a mindennapi élet, lehet magyarul is beszélni, magyarokkal. De csak azért érezhetjük magunkat igazán nagyobb biztonságban, mert másik országból érkeztünk, nem kaphatunk behívót, mint annyian az itt élők közül.
Nem lesz belőlünk mécsesekkel körülvett emlékkép valamelyik téren, mint annyiakból az itt élők közül. Az emberek most is mennek munkába, vásárolnak, kávéznak, de gyász és rettegés lengi be a vidéket. 2014 óta. Tudtuk, de nem akartuk érezni, hogy ne kelljen nap mint nap együtt érezni. Balassa Tamás és Röhrig Dániel azok közé tartozik, akik meg akartak élni valamit ebből a fájdalomból. Hogy közvetítsék mások felé is. Írott szövegben, mozgóképen, bárhogyan.
Részlet a riportfilmből
Hadban álló országba lépni, különösen kelet felé elhagyva a biztonságos zónát, gyomorszorító érzés. Légiriadót hallani is az, még akkor is, ha már senki nem rezzen össze a fülsiketítő szirénahangra. Pedig „ez nem gyakorlat”: az országot bombákkal támadják éppen. És támadják szavakkal is, szenvtelen cinizmussal, éppen a magyar kormány. Legközelebb ukrán zászlóval érkezünk Kárpátaljára.
„Nem lesznek fiúk lassan. Mindenkit elvisznek” – Riport a háború szorításában élő Kárpátaljáról