átváltozások
éjjel tükörsima jégen de reggelre mindig meghasadt
felszínét hólyagosra áztatta a nap a repedt felszín
alatt sárgásra színezve a vízmolekulákat nyelődtek
el a sugarak egy ablakot húztam be de még fújt a szél
a létezés peremén gyerekek ültek és apró színes
kavicsokkal játszadoztak alattuk a homok akár a szivacs
fölszívta árnyékukat én messziről is a rózsaszín köveket
választottam ki és egy szép élénk világos zöldet
a homokszemcsék egészen összetömörültek
válluk mögött a vizet már nem lehetett látni
álmomban az angyaloknak is elsorvadtak a szárnyai
anélkül próbáltak fölszállni vagy csak a gyermekkacaj zuhant
a tó tükrére belekapaszkodva az egyre zuhanó napsütésbe
ülepedett le és nyelte el az iszap szürkesége
fény felé tartottam a zöld követ a gyermekek hirtelen beleőszültek
majd a rózsaszín következett nem történt több változás
öregek ültek a parton mielőtt ismét befagyott kinyitottam az ablakot
egyedül ült a parton istennek nevezte
önmagát arcát beragyogta a föltámadás.
Buddha
mint az orvos, amikor találomra
mond valamit egyik sem segít
kifelé menet csöndesen ejtjük el az élet ajtaját
valami még belénk fogódzkodik és megtapogatjuk
zsebünkbe azt a kockásra gyűrt cédulát
amin isten betűvé részegedik
múltidézés, szeánsz, hit –
igen, erre írtuk föl a felejtés halálnemeit.
mostanában úgy mosolygok, mint Buddha
mindenről elhiszem, hogy a beavatás
legalsó lépcsőfoka.
mimikri
sötétebbre sminkeled arcod így is fakó
mosolyod trójai faló csupa elkeseredésből
állsz és mint az egyiptomi nőknek
a sok festéstől minden vonásod múmiaszerű
amiről épp elhiszed hogy fölemelkedett
a fekete tus mélyebbre süllyeszti a lelked
hiába nevezed glóriának a töviseket
aztán mégis föláldozod magad de nem mint
Agamemnón a lányát nincsenek szarvasok a tűzben
nem enyészik el helyetted se Jézus se Barabás
nem éred el a Parnasszus csúcsát mert te vagy a zuhanás
és a kiáradó mélység Sziszüphosz két lábon járó mítosza
felhő takar és vakító villanással minden nap
benned robban fel Hirosima.
