Thálatta! Thálatta! – zúgott fel az örömkiáltás tízezernyi, ellenséges területen rekedt görög zsoldos harcos ajkáról K. e. 400-ban, miután az ifjabb Kürosz hadjáratában a perzsa nagykirály ellen, hazafelé törekedve, ötnapi menetelés után végre megpillantották a Fekete-tengert (Xenophón: Anabaszisz). Ez a „már majdnem otthon vagyunk”, valójában identitásképző kiáltás aztán évezredek óta visszhangzik mind az irodalomban (lásd például Heine, Verne, Joyce, Márai), mind a klasszika-filológiában, mind a filozófiában (Nietzsche). A tenger és az ókori görögség már egy jó ideje megbabonázta, és nem engedi eltávolodni magától Babiczky Tibort sem, elég, ha csak a legutóbbi köteteinek címét hozzuk fel ennek igazolására: Magas tenger (2014), Szapphó-paradigma (2021), vagy az András Lászlóval közösen jegyzet Hajótörés szélcsendben (2022) – utóbbi kettőről lásd interjúinkat: Nyitott mondat, 2021. május 14.; 2023. március 10. (És no persze a 2018-as Félbehagyott költeményekben is ott fodrozódik a tenger és az antikvitás szellemi áramlata.)
Az atlantiszi költők antológiájának ötletéből kinőtt saját, A tengerről című verseskötetben aztán tetőznek a hullámok: a tenger igazán jó metafora (és a hajóhoz hasonlóan nagy múltú), egyszerre tud csupán önmaga lenni, mondjuk Trieszt (Velence vagy Szicília) valamely kikötőjéből nézve, gondolatokat inspirálva; testet ölteni; idő-mértékké válni; a lét és a nemlét kifejezőjévé; netán a kettő közti átmeneté lenni – miközben szinte kihallik a lapok közül a görög antik költészet nyelvhasználati és gondolati, metafizikai szabadságából ihletet merített jelenkori költő fellélegzése, rátalálva-visszanyúlva egy hiteles (időmértékes) megszólalást biztosító, időtlennek tetsző forrásra. Mely a mai valóságunk, létünk, képzeletünk leírására, megragadására éppúgy alkalmas és érvényes.
A költeményekbe foglalt elmélkedések egyik sarokpontja pedig – az én olvasatomban mindenképp – mintha az a „metafizikai vigasz” lenne, melyből Nietzsche a görögség tragikus kultúráját a létborzalomból levezette A tragédia születésében, abból a felismerésből, amit a Szilénosz válasza közvetít Midász királynak (Kertész Imre fordításában): „a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked – mielőbb meghalni.” És a versekben jelen van az ebből a lét-pesszimizmusból erényt és előnyt kovácsoló tetterő is, ami művészi (és képzelt isteni) magaslatokba emeli a mindennapokat – és a „szaturnuszi strófákat” is. A szerelmi vágy, a férfi-nő (szexuális) párkapcsolat, a cél, az értelem, az otthon megtalálása, az élet döntési kényszerei, viszontagságai, furcsaságai, a politika (!), a testi-lelki öregedés, a megnyugvás stb. mind helyet kap a 140 verset tartalmazó kötetben. Nem mellesleg megjelenik egy Mausóleus nevű, vélhetően antikvitás korabeli figura is, aki számos versben megszólíttatik (akár az időn át), vagy éppen, gyaníthatóan, önmegszólításról van szó – a korábban tervezett atlantiszi költészeti antológia egyik fiktív karakterét sejtetően, költői maszkként –, és a tenger látványa („A bölcsek ki sem / mozdulnak a kertből – ott a fejükben a tenger.”), vagy egy jó bor mellett filozofikus-poétikus töprengések közepette találjuk.
Babiczky Tibor kötetbeli modern antikvitás horizontja igen széles (költészetileg és tematikusan is), és ami az egyik legjobb benne, hogy nemcsak intellektuális párbeszédre invitál, de a versek ritmikája, a könyv szerkesztett dramaturgiája, szóhasználatának fluiditása, lágysága érzéki olvasási élvezetet is nyújt – amellett, hogy úgy érezzük, helyettünk is beszél, zúg, esetenként morajlik.
Bár a tenger-lét igen nehéz, a verseskötet (újra- és újra-) olvasásakor felszabadultan szólhatunk Kitioni Zénonnal: egész jól vitorláztam, minekutána hajótörést szenvedtem. (Kalligram, 2023. 160 o.)