Az aszteroidán az ikrek laktak, Bö és Bö. Az aszteroida egyik fele számokból és matematikai jelekből állt, a másik fele hangjegyekből, dallamokból és ritmusokból – na és persze ez a fele volt a hangerőé. De micsoda hangerőé! Kitenne a súlya vagy száz kilót is, hogyha kőből lenne. Hogyha.
Képzeletben az ikrek az aszteroidát középen két térféllé elválasztották egymástól.
Az ikrek közül Bö, aki az aszteroida hangjegyekből álló féltekéjén élt, zenész volt. Ikertestvére pedig, aki a számjegyes féltekén, matematikus – még az is lehet, hogy tanult Newtonról vagy Einsteinről.
Egyik napon az ikrek a világ legegyszerűbb módján elhatározták, hogy létrehozzák a világ legbonyolultabb dolgát, magát a szingularitást. A matematikus megfogadta, hogy megoldja a képletét, azt, amivel a világ tudósai mind az idáig nem tudtak megbirkózni, mert mindig valami bibijük adódott nekik azzal a vacakkal. A zenész pedig fejébe vette, hogy komponál hozzá egy szimfóniát, mert sajnálatosan ő azokon az izéken, amin a matematikus testvére – pluszjel, mínuszjel, dupla plusz meg mínusz, kis-nagy kötőjel meg zárójel és társain – soha nem tudott eligazodni.
Bö, a matematikus elég jól haladt a szingularitás képletével, legalábbis egybillió évvel ezelőtt ezt gondolta a hatalmas agyvelejével. A zenész Bö pedig ugyanezt a tehetségéről, és a szingularitás hátborzongató hangzású szimfóniájával volt ugyanúgy eltelve, mint matematikus ikertesója pluszjel, mínuszjel, dupla plusz meg mínusz, kis-nagy kötőjel meg zárójel és társaival.
A helyzet remekül alakult a két Bö számára, és az egyik napon megállapították, hogy végeztek a munkájukkal. A számokból számok lettek, a hangjegyekből meg hangjegyek, majd miután először, másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is megbeszélte egymással a két Bö, hogy ideje kipróbálni a szingularitást, nekiveselkedtek. Kész, hadd szóljon, akár a kénköves pokol, mondta a zenész. Logikus leellenőrizni a megoldott képletet, mondta a matematikus. „Indulhat?”, kérdezte a zenész a matematikustól. Mire a matematikus azt felelte, hogy „nem, ja, de, igen”.
Erre aztán kipróbálták, hogy hibátlanul működik-e a fenomenálisra sikeredett szingularitás. Mire az aszteroidán, meg azon túl, az űrben, olykor megszokottnak tűnt minden, olykor szokatlannak. De elégedetten megállapították, hogy a matematikus Bö számaiból összetákolt képlet és a zenész Bö hangjegyeiből patent csúcs hangsorozat kifogástalanul működik, mert pöpecre sikerült a számtani mátrix, a hangjegyekből álló sorozat pedig olyan égzengést indított be, mintha a világűrt atomtöltetekkel szőnyegbombáznák. Sorra keletkeztek az aszteroidán a számok és hangjegyek helyén a kráterek. A két Bö meg csak állt mindezek közepette, és elégedetten bambulta az eseményeket, amikor a matematikus Bö töprengős hangján azt mondta, hogy végre elérkeztünk a fináléhoz. Ez feltűnt a zenész Bőnek, mármint, hogy min matekol a fejében a testvére, és rákérdezett: min töprengesz, Bö? Azon, válaszolta, hogy a szingularitás egy pont, olyan, mint egy beléptetőrendszeri forgóvilla, amihez kettőnknek van egy belépőkártyája. Értem, válaszolta a zenész Bö, de nem értette, mert teljességgel hiányzott a felismerése az egy és a kettő számok megkülönböztetése terén, így aztán nem is zavarta, hogy ő meg ikertestvére, az összesen kettő Bö, és nem egy, hanem tovább játszotta a finálét.
Tumicz Krisztina
2023-12-30 08:56:00 CET
