Visszatekintve 2023 végéről feltárul előttünk a rendszerváltás utáni két korszak, a gyenge demokrácia és az orbáni autokrácia időszaka. Mindkettő szembekerült egy világválsággal: a gyenge demokrácia a fiskális világválsággal, az orbáni autokrácia pedig a polikrizissel, a pandémiától az ukrán háborún át a közel-keleti konfliktusig kígyózó, összetett válsággal. Mindkét korszak kitermelte a maga súlyos eladósodását, saját pénzügyi válságát. De már a korábbi gyenge demokráciát sem a nemzetközi pénzügyi válság roppantotta meg önmagában, hanem a saját felgyülemlett belső rendszerválsága. Ugyanez a végvonaglás mutatkozik meg jelenleg az orbáni autokráciában, a válságkezelés válsága évében.
A mai demokratikus ellenzék hajlamos rózsaszín árnyalatban bemutatni a gyenge demokrácia két évtizedét, és mindmáig nem jutott el történelmi tévedéseinek önkritikus feltárásához - holott a gyenge demokrácia felhalmozott belső ellentmondásai vezettek a 2010-es „választási összeomláshoz”. Innen jutottunk el az orbáni autokráciáig, amelyben viszont erre a két évtizedre rázúdult a fideszes hazugsággyár minden lehetséges történelemhamisítása. Az emlékezetpolitika a politikai harcok középpontjába került. A magyar lakosság éles megoszlása abban mutatkozik meg, hogy nemcsak a mai állapotokról alkotott két „jelenkép” konfrontálódik egymással, hanem két „múltkép” is a korai demokrácia válságáról. A demokratikus ellenzék addig nem tud sikeres lenni, amig a korábbi gyenge demokrácia erősen önkritikus megközelítése alapján nem alakít ki egy új világképre, intenzív gazdasági fejlődésre, tudásalapú társadalomra felépített stratégiát.
A két korszaknak közös vonása ugyanis a zsákutcás fejlődés, a rossz kormányzati stratégia révén felgyülemlő „hiány” végső összeomlásig vezető belső, negatív dinamikája. A gyenge demokrácia kudarcos története már jól feldolgozott téma az új tagállamok nemzetközi összehasonlításában, csak éppen a hazai demokratikus közvélemény ezt nem volt hajlandó átvenni. Pedig a gazdaság politikai megszállása, a politika és a gazdaság önsorsrontó vegyesházassága éppen Magyarországon érvényesült a legélesebb formában.
A puha neoliberális politikai rendszer a félrecsúszott rendszerváltás terméke ugyanis. Ez a felgyülemlett szociális ellentmondások révén 2010-ben „választási összeomláshoz” vezetett. Még markánsabban jelentkezik ez a kétes hazai dicsőség az orbáni autokrata rezsim esetében: a pokoljárás hosszú évtizede után a magyar tökéletes autokrácia mint önmaga sírásója mutatkozik meg, tönkretéve az összes társadalmi szférát. E belső összeomlás bemutatása adja most a fő feladatot az ellenzéknek.
A bipoláris világrendszer, a Szovjetunió megszűnése után „kötelező” lett a demokratizálódás a világ mind a négy sarkában, világszerte evidenssé vált, hogy a demokratikus intézményeket és jogokat be kell vezetni. A Pax Americana árnyékában kibontakozó globális demokratizálás számos gyengéje Európában is megmutatkozott: a látszatdemokráciák széles kavargása jött létre, amelynek a legszélsőségesebb formáját éppen hazánkban üdvözölhetjük.
Az Európa-szerte Potemkin demokráciáknak csúfolt látszatdemokráciák nem rombolták le a demokratikus rendszerek intézményeit, csak kiüresítették, üres formasággá alakították át őket. Ezért messziről tekintve még demokráciának látszanak, de valójában informális elnyomásra, szellemi láncokra alapozott puha diktatúraként működnek. Nem véletlen, hogy a puha diktatúrák klasszikus képviselői éppen az új uniós tagállamok a maguk nagy tarkaságában, hiszen a posztszovjet időkben elemi elvárás volt Kelet-Közép-Európában a demokratizálás, de a gyenge, függő gazdaságokban a felgyorsuló társadalmi polarizáció miatt a feltételek nem voltak adottak annak kibontakoztatására. Így a kezdeti eufória után jött a mély csalódás.
Az orbáni rendszer fokozatosan épült fel, kormányzati ciklusról ciklusra, végül az egész társadalmi rendszert elfoglalta. Ez a történelmi lejtmenet lépésről lépésre zajlott le, az egyes társadalmi szférákat külön-külön, a saját természetük szerint gyarmatosították a jogi-politikai, gazdasági-fejlesztési és kulturális-médiapolitikai területen. 2010 után évekig zajlott a „minek nevezzelek” vita az Orbán rezsim természetéről. A demokrácia terminust gyengítő jelzők után divatos lett a hibrid rendszer kifejezés, majd ahogy a rendszer kimutatta valódi természetét, nálunk is meggyökerezett - ahogy világszerte - az autokrácia kifejezés. Az autokrácia valójában posztdemokrácia, azaz a demokrácia bomlásterméke, és pont olyan sokféleség jellemzi, mint a megelőző gyenge demokratikus rendszereket.
A gazdasági lesiklás nyertese Magyarország lett, ezért a 2023-as év végére felforrósodott a belpolitikai helyzet, amit tovább fokoztak az agresszív kormányzati választási előkészületek. Az év végi borzalmas mérleg láttán az Orbán-rezsim fennmaradása szempontjából elemi igény jelentkezett a válságkezelés válságának kommunikációs trükkökkel való álcázására. Ideológiai fordulat történt: kemény hadüzenet az Európai Uniónak, ráhárítva az egész hazai válság felelősségét. Decemberre fordulva Orbán már mindent „ukránul” mondott, minden hazai problémát ukrán színekbe csomagolt, mert így minden fájdalmas ügyet fiktív ürügyekké tudott konvertálni.
Ma már minden kormányzati kudarcért az ukrán háború a felelős, a kommunikáció szerint az egész Unióval való konfliktus az ukrán ügyekre vezethető vissza. Ebben a vádaskodásban Orbán bátran belemegy a nyilvánvaló ellentmondásokba is, és felvállal mindenféle abszurditást annak érdekében, hogy a 2023-as év nagy hazai katasztrófáját, a válságkezelés válságának teljes terhét az EU-ra áthárítsa. Egyre vadabbul jön vissza nála az az érvelés, hogy a kormánynak nem a jogállamiságról van vitája az Unióval, hanem az ukrán ügyekben vannak mély politikai ellentétek, ezért nem jönnek az uniós források. Orbán szerint az Uniót nem elhagyni, hanem a szuverenisták receptje szerint meggyengíteni kell, mert nekünk „nincs szükségünk arra, hogy más mondja meg, hogyan éljünk”. Támadása azzal éri el a tetőpontját, hogy az EU úgyis rövidesen felbomlik, és Magyarország szívesen asszisztál egy újabb „birodalmi szétesésnél”.
Néhány nappal az Európai Tanács elnökének budapesti látogatása után az üzemszerűen vétózó Orbán arról panaszkodott, hogy az Unióban nem hallgatják meg, „a mi véleményünket soha senki nem kérdezte meg”. Az abszurditásokat kedvelő Orbán ezt azzal folytatta, hogy Ukrajnával való csatlakozási tárgyalások megkezdését eleve elutasította. A szokásos hosszan elhúzódó, évtizednyi bővítési folyamatot gondolatban átugorva már az első lépésénél arról panaszkodott, hogy a teljes ukrán uniós tagság milyen károkat okozna az EU-nak, különösen Magyarországnak.
Az Ukrajna elleni kétségbeesett vagdalkozásból így egyre világosabban kibomlik az orosz érdek képviselete, hiszen Orbán egyre nyíltabban Putyin-mezben futballozik, sőt a megemelt gázárakon keresztül finanszírozza is az orosz agressziót. Ezért nevetséges az a megállapítása is, hogy „Magyarország kivívta a helyét a nyugati világban”, hiszen már az utolsó helyek egyikére csúsztunk le az Unióban, és csak az eladósodásban értünk el kimagasló helyezést. Másrészt politikai izzadtságszaga van annak a megállapításnak, hogy „a leginkább fejlődő világ keleten van”, mivel ez semmiképpen sem mondható el Orbán újkeletű kipcsak rokonságáról. Mindkét érvelés hamis, és egymással is szögesen ellentétes. A keleti dicsőség túl általános és nevetséges, de teljességgel még a gazdasági fejlődésében amúgy már lelassult Kínára sem érvényes - vagy csupán a környezetszennyező akkugyárai sikeres magyarországi terjeszkedésére alkalmazható.
A válságkezelés válságának keserű hónapjai után végül megtudtuk, hogy 2023 a „legveszélyesebb év” volt. Holott már 2020 óta egyre gyorsult a hanyatlás, végül eluralkodott a válságkezelésben a kormányzati zűrzavar, immár a gazdasági összeomlás fenyeget. Mitől is lehetne 2023 „reményteljes esztendő”, ha a zsákutcába sodort magyar fejlődés a közoktatás és a közegészségügy teljes tönkretételével elpazarolta a kilábalás összes társadalmi feltételét?
Az Orbán-rezsim mély válságával 2023-ban történelmi fordulat játszódott le, az ország kirablása, a társadalmi szférák és a lakosság tönkretétele elérte a belső korlátait. Az év végére bekövetkezett az autokrácia csődje, manapság legfeljebb csak az igazhívőknek tudnak bármit is ígérni. Ezért van kormányzati pánik, az EU elleni totális támadással és a hazai zagyva beszéddel, mert már a hazugsággyár kapacitása is elérte a korlátait. Ebből adódik az orbáni összevissza beszéd a még súlyosabban válságos, választásokkal megterhelt 2024-es év előtt.