A veremben
Megvalósulatlan álmaim égig érő fájának
félig lebénult gallyai által remegtetett
árnyékából figyeltem, ahogy mások agresszíven
sínre teszik sorsuk felújított szerelvényekből álló
vonatát. A fa mellé volt kiásva kétségbeeséseim
pincehideg verme, amelybe olyan emberek löktek,
akikről azt hittem, hogy egy napon együtt fogjuk
megváltani ezt a megveszekedett világot. Nem
vagyok egyedül. Magam mellé rántottam olyan
személyeket, akik nem ismerték fel, hogy a kétszínűnél
sokszínűbb vagyok. Halványan idelátszik
kihasználatlan lehetőségeim múzeumának egyre
gyengébben pislákoló tétova fénye. Haragom
apokalipszisének vadállata mindent miszlikbe
marcangolva törne ki belőlem, de gyávaságom
piros szemű, fehér bolyhos nyuszi képében
útjába áll és nem engedi szabadulni gátlásaim
gyémánt szögesdrótokkal körbevett börtönéből.
A vurstliban
A vurstliban, ahol mulat a sok érzés
dobhártyán dobolva dübörög a zene.
Girlandként cikázik százezernyi kérdés
és én nem tudom, hogy jó helyen járok-e.
Hátrébb az érzelmi hullámvasút robog.
Az első ülésén sikolt a félelem.
A leghátsón a vágy hosszú haja lobog.
Közöttük ül a sok elfojtott érzelem.
Az agg kintornát a békesség forgatja,
és a vattacukor reménnyel van tele.
Az áramszedőit fogként csikorgatja
a folyton ütköző érdekek dodzseme.
A bizonytalanság, mit gyávaság fokoz,
színes ringlispílként körbe-körbe jár ma.
Közben rosszullétet és hányingert okoz
a nem teljesített célok körhintája.
A gátlástalanság bábjait feltűzik
a céllövöldében fából készült rúdra.
A bú szörnyei közt suhanva feltűnik
a reménytelenség zord szellemvasútja.
A büfés a sört itt gúnnyal vizezi fel,
könnyekkel van sózva a bánat perece.
Ha az ember végre önmagára figyel,
átfordul az álmok óriáskereke.
