Nem nagyon jellemző ránk, hogy képesek lennénk örülni a kisebb jó híreknek is, hiszen egy egész rendszer (a korlátozott parlamentarizmus, más néven: autokrácia – Romsics Ignác higgadt értékelése alapján) dolgozik azon, hogy valamivel elrontsa a napunkat, és a rossz napokkal némiképp az életünket is. Viszont mégse menjünk el szó nélkül amellett, hogy karácsony előtt felkerült az új aranyozott kakas a párizsi Notre-Dame huszártornyának tetejére. Arra a toronyra, amely 2019-ben semmisült meg a szörnyű tűzvészben, amelyben kis híján összedőlt maga a templom is.
Persze tudjuk, hogy a hasonló székesegyházak történetében csak úgy jönnek-mennek a tűzvészek és újjáépítések, de mi a béke nemzedéke vagyunk. Vagyis dokumentumfilmek és történelemkönyvek révén láthattuk csupán a szétvert és szétbombázott Európát, azt, hogy közös kultúrkincsünk jó néhány darabja hevert megsemmisülten az épp másik arcát mutató ember lába előtt. Nincs ide vonatkozó traumánk. Ha voltak, vannak is lokális háborúk, a szűk világunk érintetlen maradt, a mi Európánk az állandóság és szilárd értékek jelképe maradt. A Notre-Dame pedig, tán még annak is, aki sosem kereste fel személyesen, ennek a szilárdságnak az egyik ékköve.
Ezért is lehetett ijesztő a tudat, főként, hogy a technika jóvoltából élő egyenesben követhettük a pusztítást, hogy akár meg is semmisülhet. Szinte tapinthatóvá vált, hogy a fél világ nézi szorongva a borzasztó képeket, és magában fohászkodik a templomért, Párizsért, önmagunkért. Nem vagyok különösebben vallásos, nem is katolikusnak kereszteltek, de azt még én is tudom, hogy a kakas kiemelt szimbólum a kereszténységben, mert ahogy a baromfiudvarban is jelzik hajnalban az új nap közeledtét, úgy a hitvilágban is a fény visszatérését hirdetik az éjszaka után. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy japán (nem brit!) tudósok kimutatták, hogy a napközben amúgy össze-vissza kukorékoló jószágok csak egy dologban következetesek: a pirkadat kikiáltásában. Azt nem tévesztik el, és nem hagyják ki. Teszik ezt teljes sötétségben, vagy akkor is, ha fény- és hanghatásokkal próbálják átverni őket. A kakas, vagyis a hírnök belső órája annyira ösztönös és pontos, hogy semmi sem képes elrontani.
Ez a kakas került most vissza a templom tetejére, sőt, tán egyenesen az égbolt közepére – nem kell ahhoz sem babonásnak, sem bigottnak, vagy épp középkorinak lenni, hogy ezt elhiggyük. Tán épp ez a ki-ki által másként megélt hit vezetett odáig, hogy elképesztő összefogással világszerte 848 millió euró gyűlt össze nem sokkal a tűzvész után a rekonstrukcióra. Tudom, sokan vélik úgy, hogy ennyi pénzzel égetőbb problémákat is meg lehetett volna oldani a világban, vagy tán javítani rajta, hogy ekkora összeggel maradhattunk volna két lábbal a földön, józanul, számomra mégis megnyugtató, hogy hallani vélem az égi kakasszót. Hiszen mégiscsak ezek a naiv hitek, ezek a kis abszurdiák ragyogják be a mi életünket, és csempésznek oda némi vigaszt, ahol talán már a gondolatáról is lemondtak. Szeretnék hinni ebben.