Lényegében történelmi, életrajzi és bűnügyi filmekről van szó, amelyek nagyobb hitelességet ígérnek a nézőnek, így az sokszor inkább ezeket választja a történelmet egyre szabadabban formálgató játékfilmek helyett. Ugyanakkor a tényszerűség a dokukban is sokszor formai elem. Számtalan fénykép, filmrészlet, iratkivágás villan fel előttünk, egy nyomozás izgalmát keltve, szórakoztatóan, ma már szinte kötelező elem egyes történések játékfilmes megelevenítése. Ezek a produktumok általában mindenfajta ideológiai-politikai elköteleződés, komolyabb társadalombölcselet nélkül dolgozzák fel témájukat.
A nézőre van bízva, hogyan ítéli meg, hova helyezi világképében a látottakat. Már csak azért is, mert a legtöbb „történet” önmagáért beszél.
Semmi meglepő nincs tehát abban, sőt, örvendetes, hogy nálunk is terjed korszerű formában a műfaj. Egyik újabb példányát, a köztévé produkciójában készült Vörös Polipot az M5 műsorán láthattuk. A sorozat azt tárja fel, hogyan építette ki az előző rendszer elitje, párt- és titkosszolgálati apparátusa a külkereskedelmi hálózatát, hogyan, milyen érdekeket követve működött ez a maffiaszerű szövevény, milyen visszaélések, pénzmosások, sikkasztások, egyéni üzletelések történtek, és mekkora volt a szerepe az ország eladósodásában. Az elénk táruló anyag az egyik műsorvezető-forgatókönyvíró, Borvendég Zsuzsanna publikált kutatásaira épül. A Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa tíz évig dolgozott az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a téma kiváló ismerője, szakértelmét egy filmkritikus nem kérdőjelezheti meg. Vele azonos szerepben, de távolról sem azonos szakértői háttérrel vesz részt a sorozatban Mező Gábor, akinek újságírói munkásságát a Magyar Hírlapból, a PestiSrácokból és a Pesti TV-ből ismerhetjük, ám az utóbbi időben elmozdult a történészi, kutatói tevékenység irányába.
A sorozat hatásosan alkalmazza a műfaj fent említett, korszerű elemeit. Kisebb bosszankodásra talán a fikciós jelenetek tematikai egysíkúsága adhat okot, illetve az, hogy Borvendég Zsuzsanna sokszor feszülten mozog, és a tiszta kiejtésre ügyelve egy csöppet iskolás hanglejtéssel beszél a kamerák előtt. De a téma érdekes, tanulságos, sokatmondó epizódok bomlanak ki, és összeáll egy kép a szocialista külkereskedelem átalakulásainak folyamatáról, amely a rendszer történetének modelljeként is szemlélhető. A legizgalmasabb eset talán az iráni olajvásárlás. Az iszlám forradalom után befagytak az iráni-amerikai kereskedelmi kapcsolatok is, az USA nem vehetett iráni olajat. És bármilyen meglepő, a megoldást egy magyar külkeres közvetítőcég jelentette. Mondhatnánk, jó üzletet kötöttünk, csakhogy olcsóbban adtuk tovább az olajat, mint amennyiért Irántól vásároltuk. A szívességért amerikai hiteleket vehettünk fel, távolról sem kamatmentesen. A vezetők persze jól jártak.
Sajnos, a hasonló ügyletek sok mindenről árulkodó láncolatba állítása nem volt elég az alkotók számára.
Fontosnak érezték egy moralizálóan kommunista- és Nyugat-ellenes történelem- és világkép közvetítését, amelyben a magyarság folyamatosan elnyomott, kifosztott és erkölcsileg ártatlan helyzetben tengődik.
Egy hazai pártfunkcionárius, államvédelmis nem magyar, hanem kommunista, egy külön faj. A sorozat állítása, hogy e vörös polip és a Nyugat összefonódása tette tönkre gazdaságilag Magyarországot. Méghozzá 2010-ig. Ami így már kormánypropaganda. És van benne néhány ízléstelen elem. Az egyik, hogy a második világháborúban „a Nyugat ismét lemondott Közép-Kelet-Európáról. Az eredmény: tömeges nemi erőszak, lopás, gyilkosság, éhezés és halál.” A másik Nagy Imre teljes deheroizálása. A lényeg, hogy ő is kommunista volt, Moszkvából érkezett, részt vett a kemény diktatúrában. Borvendégék az 1956-os forradalommal kapcsolatban nem is említik a nevét, ahogy más kommunista mártírokét sem, Vásárhelyi Miklóst pedig szimpla karrierista kaméleonnak állítják be. A mélypontot azonban az álszent erkölcsi felháborodás jelenti, hogy a kommunista cégháló ügynökei, köztük holokauszt-túlélők, a háború után „lelkiismeret-furdalás nélkül üzleteltek a Harmadik Birodalom egykori tisztjeivel”. Ocsmány vád, mert a Hitlert támogató Horthy-rendszer derék magyar híveivel meg a háború után együtt kellett élniük idehaza.
Lehetséges azonban, hogy az alkotók csak a szocializmus idejéből megtanult áthallásos, sorok közötti üzenőmódot alkalmazták. Mert a sorozatot nézve kétpercenként arra döbbenünk rá, hogy hát ma is ez van! Korrupció, strómanok, törvényhozói önkény… És ha a kommunisták valóban ekkora szörnyetegek minden korban, miért ápol a magyar kormány baráti szintű üzleti-politikai kapcsolatokat egy volt kommunistával, KGB-tiszttel és a Kínai Kommunista Párt vörös polipjával?
