Minden felnőtt veszekedés során vannak bizonyos szavak, amelyek atombombaként hatnak: bármit elpusztítanak pár kilométeres körzetben. Mármint odabent. Aztán jöhet a döbbent romeltakarítás. Nálunk, ahogy vélhetően több más pár esetében is, az egyik ilyen: a válás. Ez a mi Nagaszakink, a mi cseppet sem karcsú Fat Man-ünk, amit olykor-olykor különféle hangszínekben, drámaian vagy higgadtan ledobunk egymásra, majd pislogunk a mérhetetlen pusztítás felett. A helyzetet súlyosbítja, ha a válhatnékunk a gyerek előtt zajlik, aki ugyan már némi rutinnal hallgatja szokásos csörtéinket, de az alattomos mellékhatások alól őt sem lehet kivonni. Még akkor sem, ha időközben már elkezdődött az újjáépítés, és pár napra rá a város régi-új fényében ragyog.
A válás amúgy kétszínű fogalom Duska számára. Van az ijesztő oldala, ami az ő biztonságát, élete egyik fundamentumát veszélyezteti, amelynek elvesztését igazából nem is tudja elképzelni, és van a vidám, hogy ne mondjam romantikus vetülete is. Hiszen mi, a mostani családja is egy válás révén álltunk össze. Anya teljesen érthető okokból hagyta ott apa-apát annak idején, hogy aztán az isteni (vagy egyéb lények) gondviselésnek hála megismerje Zsiga apát, hogy létrejöjjön a nagy trió, és mindezt egyéves kora előtt, mielőtt bármit is felfogott volna az egészből.
Mire érteni kezdte a világot, már minden elem a helyére került.
A válás tehát nem feltétlenül ördögtől való, de inkább a múltban történjen (újra és újra az elbeszéléseinkben) és ne a jelenben. Így lehet a válás egyszerre a szorongás gerjesztője és a boldogság ősforrása. A jövőbeli pszichológusa már most dörzsöli a markát.
Amúgy maga a válás is számos metamorfózison ment keresztül a történelem során. Hol blaszfémiának számított, az isteni terv emberi, tehát gyarló felülírásának (amit Isten összekötött…), hol pedig egész egyházak nőttek ki nyomában, mint például VIII. Henrik révén, aki csak egyházalapítóként tudott megszabadulni Aragóniai Katalintól és a frigy nyűgétől. Később megtette már a pallos is. A válás néha azt jelentette, hogy jóvá tehetjük az olykor vak szerelem melléfogásait a kijózanodás évei (vagy hónapjai) után, mint ahogy jelentett majdhogynem életre szóló megbélyegzést is: a feleket csapodárnak, felelőtlennek tekintették, akik égbekiáltó döntésükkel roncsolják a társadalom szövetét. Ezt sokan még az én gyerekkoromban is így gondolták. Becsesebb volt a négy fal közötti szilárd boldogtalanság, mint belátni a saját tévedéseinket, és adni magunknak még egy (vagy több) esélyt.
Szinte felfoghatatlan, de az első feleségemmel igen felszabadultak voltunk a válásunk napján. Csöndben vihorásztunk a sok könnyet és szentségelést elviselő bírósági terem padjában. Egymásnak fordítottuk le az érthetetlenebb román jogi szakkifejezéseket, és viccesnek találtuk, hogy a bírónő értetlenkedve fogadja, hogy nincs mit elosztanunk: gyerek nem volt, a kevéske javakkal pedig gyorsan végeztünk. Csak Kolozsvár felé hajtva zuhant rám némi szomorúság, de az is csak úgy, mintha egy rég látott film végét eleveníteném fel. Azóta is a kölcsönös segítség jellemzi a kapcsolatunkat, ha nem is egyházat, de azóta is jó alapokon álló családot alapítottunk pár országhatárral arrébb. Az viszont már messze nem lett volna mulatságos, ha az isteni (?) terv részeként együtt kell maradnunk egy bigottabb világban.
Gyerekként sem érintett meg a válás hideg szele. Egy konkrét veszekedésre emlékszem, amikor felmerült a szó. Napfényes, de hűvös vasárnap volt, amikor összekaptak. Apám horgászni indult a horgászok eltökélt és eltéríthetetlen szenvedélyével, anyám pedig közös programot akart, nem túl nagy meggyőződéssel, inkább csak dacból. De hát ahhoz nem elég meleg az idő, fáznál odakint, érvelt apám, csakhogy az érvek egy csalódott nő szemében inkább gyújtósnak számítanak, s ilyenkor Amundsen szelleme költözik belé. Aztán mint egy csapóajtó: „Akkor inkább váljunk el!”. Anyámhoz futottam, aki a nappali kanapéján sírdogált. Én is szerettem volna vele tartani, de ahhoz túl szépen sütött odakint a nap. Az emlékezetem úgy kerekíti le a történetet, hogy aznap már halat vacsoráztunk, illetve csak apám evett, mert én akkor még nem, anyám pedig ma sem szereti igazán a szálkás ételeket. Talán Freud erről egy egész esszét írt volna.
Időnként elmagyarázzuk Dusinak, hogy a szerelem kontextusában (és ehhez néha a veszekedés koreográfiája is hozzátartozik) a szavak nem mindig azt jelentik, amit eredetileg jelentenének.
A válás könnyen lehet egyenlő azzal, hogy „hagyj békén”, „teázz inkább az ördöggel”, „simogasson téged a radai rosseb”, mintsem azt, hogy „végleg el akarlak hagyni, akármi is legyen a következménye”. De hát meddig lehet játszani a tűzzel úgy, hogy ne perzselődjön meg közben a világ? Ha a szemünk sosem fog hozzászokni az atomvillanás emberfeletti fényességéhez, akkor hogyan láthatna utána bármit is? Hogyan lehetne fogékony a béke színeire? Nem könnyű ezekre válaszolni, talán ezért is tartok otthon a mélyhűtőben mindig egy kis halat. Ha már horgászni nem tanultam meg.
