- A saját ítélőképességünk korlátai – Interjú Sandra Hüller színésznővel, aki idén önmagával versenyzett Cannes-ban

Még sosem történt olyan a filmtörténetben, hogy a Cannes-i fesztiválon a két legesélyesebb, majd valóban a két legnagyobb elismeréssel elismert mű főszereplője ugyanaz a színész legyen. Nehéz lesz megdönteni ezt a rekordot.

Mit mondhatnék? Valóban nem történik meg túl gyakran, hogy két ilyen minőségű film efféle utat járjon be, és a szakma és a közönség ennyire felkarolja őket. Szóval nagyon-nagyon szerencsésnek tartom magam. Tény, ez egy nagyon különleges helyzet. Próbálom mindkét filmet olyan jól képviselni, amennyire csak lehet.

Az Egy zuhanás anatómiája forgatókönyvét mintha csak önre írta volna Justine Triet rendező: német nő, aki korábban Londonban élt, míg nem költözött francia férje születése helyére…

Egy biztos: megkönnyítették a dolgomat! Ha csak francia karakter lett volna, szerintem nem sikerült volna olyan tökéletesen beszélnem, hogy az emberek elhiggyék, hogy onnan származom. Ugyanakkor nagyon érdekes volt számomra, mert bármilyen nyelven beszélek, az hatással van a személyiségemre egy kicsit. Amikor franciául beszélek, a testem más dolgokat csinál, mint amikor angolul beszélek, vagy amikor németül beszélek, rendszerben kommunikál a teljes testem. A hangom attól függően változik, hogy hova illik a nyelv. Néha nagyon elöl beszélünk, és néha egyes nyelvek jobban ülnek a torokban. Szóval a beszélt nyelv mindig megváltoztat valamit. A felkészülés a francia dialógusokra sokkal intenzívebb volt, mert nem beszéltem olyan jól a nyelvet. Az angolom nem tökéletes, de sokkal könnyebb volt ezeket a mondatokat magamévá tenni.

Az, hogy a karaktere alkotó ember, híres regényíró, hatással volt az ön alakítására? Fontos volt ez?

Ami a családon belüli alkotáshoz szükséges teret illeti, igen, ez olyasvalami, amivel nagyon jól tudok azonosulni. Azt hiszem, az íráshoz sokkal több nyugodt időre van szükség, mint a színészethez, mert az írás totálisan magányos folyamat, és tényleg szükség van egy csendes helyre, ahol senki sem zavarja a művészt. Mi, színészek, amikor játszunk, együtt akarunk lenni az emberekkel, de erre a szerepre való felkészülés során rájöttem, hogy színészként egyáltalán nem áll rendelkezésemre ez a tér nekem sem ahhoz, hogy felkészüljek. Mindig esténként kell ezt csinálnom, amikor mindenki alszik, nincs erre helyiségem. Ahogy Virginia Woolf megfogalmazta, meg kell küzdenünk a terekért.

Az egy zuhanás anatómája legnagyobb húzása, hogy nem olyan, mint a többi bűnügyi vagy bírósági dráma. Történik egy haláleset és fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt. Amikor megkapta a forgatókönyvet, megkérdezte Justine Triet-ől, hogy fontos vagy nem fontos, hogy a karaktere ártatlan vagy se?

Pontosan: ez a film törzse. Eleinte nem tartottam életbevágóan fontosnak, hogy tudjam, de két nappal a forgatás előtt végül csak megtettem, mert akkor elbizonytalanodtam. Amikor készültem a karakterre, ez a kérdés nem volt annyira fontos számomra. Számomra inkább arról szólt a film, hogy mit gondolunk egy olyan emberről, akit megvádolnak. Azokkal az információkkal, amiket a film során kapunk hogyan változik a róla alkotott kép. De mivel én nem a néző vagyok, nekem fontos volt tudni, hogy tudjam kissé árnyalni az alakításomat.

Szóval, akkor nem árulja el?

Természetesen nem!

A film másik markáns állítása, hogy a bíróságon megállapított igazságnak nem feltétlenül van sok köze a valósághoz.

Igen, ebből a tárgyalásból megtudjuk, hogy valamilyen módon mindenki történetíró. Mindig a perspektívától függ, és attól, hogyan teremtesz meg egy karaktert, és mennyire golyóálló a történet, amit elmesélsz. Persze a tényekről is szól, de annyi fontos mondat van, és ez a per különösen azért, mert minden lehetséges, ami nem jelenti azt, hogy minden igazság valóban az, pusztán csak lehetséges verziók vannak. Csak azért, mert el tudjuk képzelni az eseményeket, nem jelenti azt, hogy azoknak igaznak kell lenniük. Illetve, vice versa: csak azért, mert nem tudjuk elképzelni, nem jelenti azt, hogy nem lehet igaz. A film a saját ítélőképességünk korlátairól szól, arról, hogy milyen keretek közé szorítjuk azt, hogy mit gondolunk más emberekről. Triviálisan attól függően, hogy beleillenek vagy nem illeszkednek a saját életünk narratívájába.

Az ön átütő alakításához kellett a fiát alakító Milo Machado Graner fantasztikus jelenléte.

Hihetetlenül tehetséges ember. Nem csak a színészetben. Számomra az a szép ebben a fiúban, hogy az életének egy olyan pontján van, ahol még mindig választhat, hogy mi akar lenni. És nem biztos, hogy azt kívánom neki, hogy színész legyen, mert a színészetnek is van néha egy kis köze ahhoz, hogy mindent kihasználsz, amid van. Bármi lehet belőle. Lehetne tudós, hiszen ultraintelligens és nagyon is a maga ura. Szerintem nem érdekli annyira, hogy mások mit gondolnak róla, és már sok olyan döntést hozott az életében, amiről nem tudok beszélni, mert magánéleti, ami annyira más, mint amit más korabeli gyerekek hoznának. Mindig a saját véleményét akarja kialakítani, és azt hiszem, ebben a színészi játékban is látszik, hogy nagyon is önmaga, és hogy tényleg a saját döntéseit akarja meghozni. Hatalmon van önmagával kapcsolatban. Nem hagyja magát manipulálni. Vele dolgozni, számomra hihetetlenül jó érzés volt, mert nem éreztem azt, hogy vigyáznom kellene rá. Ő egy igazi partner volt számomra, akit figyelhettem, akit csodálhattam, akivel empatikus lehettem, anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy felelős vagyok érte – szakemberek is ügyeltek rá. Olyan mély érzelmekkel rendelkezik, ami szokatlan ebben a korban, és azt akarom mondani, hogy egy férfi számára is szokatlan, hogy tud beszélni az érzéseiről, hogy meg tudja nevezni őket, és hogy képes irányítani.

Volt tér bármiféle improvizációra?

Igen, ha tudjuk, hogy az improvizáció úgy jöhetett létre, hogy a kamera egy kicsit mindig tovább forgott, mint ameddig a jelenet tartott volna. Persze ilyenkor folytatjuk a játékot, így van olyan jelenet, melyhez hozzákerült ez a plusz. De hangsúlyozom: ragaszkodtunk a forgatókönyvhöz, mert az tényleg tökéletes volt.

Melyik jelentben van improvizáció?

Ez legyen a rendezővel késztett interjúja része.

Mielőtt európai filmsztárrá vált volna, igen népszerű színházi színészként tartották nyilván.

Amivel nincs is semmi probléma, színházi aktor képzést kaptam, amit tudok a szakmáról a teátrumi világban tanultam meg. Ami pedig a sztárságomat illeti, örülök, hogy így gondolja. Készítettem két angol nyelvű filmet. Ja nem, hármat. Pardon, négyet. Na jó, látja, hogy ezt az egészhez még nem szoktam még hozzá? Nem rossz dolog ez amúgy, csak nekem még túlságosan friss élmény. De tetszik a kreatív tér bővülése. Szívesen találkoznék és dolgoznék más kultúrákból érkező emberekkel, akár több nyelven is. Hajlandó vagyok tanulni.

Hollywood? Az amerikai szaksajtó az év legnagyobb filmcsillagaként jellemzi önt.

Eddig a szakmai életem úgy működött, hogy a dolgok az utamba kerültek, és én dönthettem el, hogy részt akarok-e venni bennük, vagy sem. Szeretném, ha ez így is maradna, így jóslásokra most nem vállalkoznék.