Barakonyi Szabolcs fotóművész a képeket látva fejébe vette, hogy Kereki életművét megismerteti a nagyközönséggel, és méltó helyére teszi a magyar fotótörténetben. A legjobb képeiből ezért kiállítást rendez a Capa Központban a privát fotográfiával foglalkozó nemzetközi szervezet, az Eidolon Centre for Everyday Photography.
Konyhából labor
– Még a Covid-járvány idején a rádióban hallgattam egy műsort, amiben azt mondták, hogy a Fortepan fotóarchívum szívesen fogad képeket, és bárkinek feldolgozzák az anyagát. A padlásomon ott állt több mint hétezer negatív, így azt gondoltam: mit kockáztathatok? Szóval vettem egy mély lélegzetet, és bevittem nekik két cipősdobozban az összeset – meséli Kereki Sándor, akinek 2021-ben 1774 képe felkerült az oldalra. Barakonyi Szabolcs fotóművész felismerte bennük az értéket, így most kiállítást rendezett a társkurátorral, Szilágyi Róza Teklával a hetvenegy éves egykori fotós életművéből, amely december 6-tól megtekinthető a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
– Másodikos gimnazista lehettem, amikor nyáron apám azt mondta, vesz nekem születésnapomra egy fényképezőgépet, próbáljam ki, hátha sikerül vele jó képeket készítenem. Először fényképeztem mindent, aztán idővel egyre inkább az utcai jelenetekre koncentráltam. A kérdés csupán az volt, hogy amikor kilépek a kapun, jobbra vagy balra induljak el. Gyakran jártam piacokra, vásárokra és búcsúkba is, olyan helyekre, ahol viszonylag sok ember van, és nem rám fognak figyelni. Sokszor bekéredzkedtem műhelyekbe, fényképeztem trafikosokat, vagy koncertekre mentem – meséli Kereki, aki mindennap járta a környéket.– Akkor máshogy nézett ki a város. Nem parkolt ennyi autó az utcán, így azt is lehetett látni, mi történik a másik oldalon. És szinte bárkit lehetett fotózni, az emberek nem törődtek vele. Az ars poeticám az volt, hogy nem nyúlok bele a jelenetbe, nem mondom meg az alanynak, mit csináljon, hanem azt fotózom, ami zajlik előttem. Amikor megkapta az első, Zorkij 11 típusú szovjet fényképezőgépét, amatőr módon vágott bele a fotózásba.
Filmet soha nem adott be laborba, a képeket maga hívta elő és nagyította a családi lakás elsötétített konyhájában.
– Ez csak manapság hangzik egzotikusnak, abban az időben egyáltalán nem volt az. Vacsora után elpakoltunk, majd egy pokrócot tettem az ablakra, a sötétben pedig nekiálltam a munkának. Még aznap látni akartam, miket sikerült fotóznom.Kereki hamar kinőtte az első fényképezőgépét, ezért egy Zenit B, majd évek múlva egy Praktica L kamerát is vásárolt, tehetségét pedig a sajtóban is megmutatta. Az Új Magyarország című országos hetilapban jelentek meg fotói, de nem élvezte a munkát, mert nehezen bírta megvalósítani a szerkesztő ötleteit. – Én sosem tudtam igazán előre megtervezni, beállítani egy fotót. Arra pedig nem volt pénzem, hogy modellekkel dolgozzak, így megkértem a szüleimet, az osztálytársaimat és az ismerőseimet, hogy álljanak be különböző szituációkba, de elég esetlen dolgok sikerültek ebből.
Álló- helyett mozgókép
Az önképzésre persze időt fordított: járt fotóklubokba és a gimnázium fotószakkörébe, vásárolt fotóslapokat, és a Széchényi Könyvtárat is látogatta, hogy a külföldi fotómagazinokat átlapozza, míg az apja időnként antikváriumokban vásárolt külföldi albumokat. Kereki ezekből próbálta megtanulni a szakmai fogásokat, de fotózás közben nem volt koncepciója, inkább a látvány fogta meg, az emberi arcok vagy a városi fények.1980 körül fokozatosan felhagyott a fotózással, mert úgy gondolta, abból nem fog tudni megélni. – A Kádár-korszakban kevés képes újság volt, én pedig nem éreztem magam riporternek, aki konkrét, napi eseményekről készít fotókat – mondja Kereki, ezért úgy határozott, hogy operatőrnek áll, és jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de harmadszorra sem vették fel. Végül a televízióhoz került, ahol először rendezőasszisztens volt, majd átkerült az operatőri osztályra, ahol elvégzett egy segédoperatőri tanfolyamot. – Emellett egy esti egyetemet is elkezdtem, amin volt esztétika szak, de akkor már megnősültem, volt három gyerekem, építkezésbe fogtam, a tévés munkám mellett pedig maszekoltam a helybéli lakatosnál. Ebbe már nem fért bele, hogy miután este a gyerekeket lefektettük, leüljek Hegelt olvasni.
Ötvenéves életmű
– Ha Sándor képeiről beszélünk, akkor fontos figyelembe venni azt a korszakot, amikor készültek, és a fotós fiatal korát. Tizenhat évesen belső indíttatásból, életmódszerűen fotózott.
Nem volt amatőr, hanem autodidakta, aki ráérzett a fotózás mikéntjére
– mondja Barakonyi Szabolcs fotóművész, a tárlat kurátora. Szerinte Kereki képei a street photo, vagyis az utcai fotózás műfajához köthetők, mely itthon a Kádár-korban még nem létezett, az ifjú azonban ösztönösen érzett rá.– A fiatal Sándor szeme gyakran olyan kompozíciókat látott meg, amelyek nem szorulnak korrekcióra. Egyszerűen belenézett a keresőbe, megnyomta a gombot, és a képen minden a helyén volt. És bár hihetetlen, de pár év fotózás után a munkái magazinok címlapjára kerültek, és díjakat is nyert – mondja a fotós.A most szervezett kiállítás ötlete is úgy született, hogy Barakonyit megragadták a 2021-ben a Fortepan-oldalra feltöltött képek, ezért úgy döntött, a nagyközönségnek is megmutatja azokat, hogy az életmű méltó helyére kerüljön a magyar fotótörténetben. Korábban Barakonyi az archívum legjobb képeiből válogatott a Fortepan Masters című könyvbe, melyet kollégája, Szilágyi Róza Tekla szerkesztett, Salát Zalán Péter tervezett, és Simó György adott ki. A vállalkozás jól sikerült, ezért úgy döntöttek, a továbbiakban olyan projekteket valósítanak meg, melyek a XX. századi magyar fotográfiához kapcsolódnak. A mostani kiállítást a Simó alapította Eidolon Centre for Everyday Photography nevű intézmény szervezte, amely
a privát fotográfiát kutatja, hogy azon keresztül bemutassa azt a társadalmi és kulturális szcénát, melyben az adott képek készültek.
– A tárlat kapcsán az az izgalmas, hogy egy ötven éve lezárt életműről beszélünk, amely mentes minden politikától, és kizárólag a képekre fókuszál – mondja Barakonyi, hozzátéve, a tervezéskor arra törekedtek, hogy a százharmincnégy darabból álló válogatás ne a nosztalgiáról szóljon. – Úgy érzem, ha sikerül az életművet elfogadtatni a fotósszakmával, akkor végre kimondhatjuk, hogy amit végeztünk, az kulturális közszolgálat volt magánkézből, önerőből és nonprofit alapon. Az országban viszont még vannak más, felfedezésre váró fotós kincsek, amelyeket még érdemes lesz feltárni, megmenteni és láthatóvá tenni.
