Álmodik valaki arról gyerekként, hogy irodalmi ügynök lesz?
Nem, arról nem, de persze minden a színház szeretetével kezdődik. Valójában tanárnak készültem, francia irodalmat akartam tanítani fekete Afrikában. Mindig is vonzott az a kontinens, de végül nem jött össze a dolog. Így munkát kerestem, és rábukkantam egy hirdetésre: „Művészeti tanulmányokat végzett? Jöjjön és dolgozzon az ügynökségemben!”. Így kerültem titkárnőként ahhoz az irodalmi ügynökséghez, akik ezt a szakmát behozták Franciaországba. A főnököm, András Márta 1956-ban vándorolt ki Magyarországról Párizsba, és a szintén magyar Marton testvérek által alapított ügynökségnél kezdett dolgozni. Martonéknak egyébként már a háború előtt jól működő színházi ügynökségük volt Budapesten, és a zsidó törvények elől menekültek nyugatra. A testvérek közül Erzsébet a New York-i irodát vezette, míg az öccse, George a párizsit. András Márta később az ő vállalkozásukat vitte tovább. Nyolc évig tanultam nála a szakmát, majd véletlenek sorozata vezetett oda, hogy a rá következő évben elindítottam a saját ügynökségemet.
Mi kellett ahhoz, hogy ezt akkor megtehesse?
Hát elsősorban bátorság, meg pénz. És az nekem nem volt. Viszont Európa egyik legnagyobb művészügynökségének akkori vezetője, Jean-Louis Livi (aki egyébként Yves Montand testvére volt, és ma már filmproducerként dolgozik) fantáziát látott bennem, mert megadta azt a szakmai és anyagi támogatást, amivel elindulhattam.
Említette, hogy a Marton testvérek honosították meg az irodalmi ügynök szakmát Franciaországban. Előtte tényleg nem létezett?
Színházra szakosodott ügynökség egyáltalán nem volt. És a regényírókat képviselő ügynökségek is csak nem olyan régóta léteztek, mert a könyvkiadók nem szerettek közvetítőkkel dolgozni. Martonék a kor legnagyobb íróit, drámaíróit képviselték, mint Jean Poiret, vagy Françoise Sagan. És mivel volt egy fiókjuk az Egyesült Államokban is, így szabadon exportáltak-importáltak darabokat a kontinensek között.
Hogyan kell elképzelni egy színházi irodalmi ügynök munkáját? Minden darabot, amit képvisel, elolvas?
Igen, mindet. Ma már talán egy kicsit kevesebbet, mert válogatósabb vagyok, de hetente legalább tízet elolvasok. Ezeket kapom is mindenhonnan. Ügynököktől, barátoktól, és magam is utána szoktam menni olyanoknak, amelyek felkeltik az érdeklődésemet. Bekérem, elolvasom, és ha tetszik, ajánlatot teszek.
Megveszi őket?
Ez azért változó. Van, hogy csak képviselem, kiközvetítem hazai producerek vagy külföld felé. A külföldi darabok esetében is gyakran rám bíznak egy-egy darabot – így van nálam szinte a teljes amerikai és angol musicalkatalógus. Aztán persze olyan is van, hogy annyira érdekel a darab, hogy belefektetek, és megveszem a jogait.
És innen hogyan lép tovább?
Már mikor a darabot olvasom, a fejemben egyfajta dramaturgiai munkát végzek. Azt kérdezem magamtól: vajon megállja ma a helyét a darab? Érdekes ez a téma, és ha igen, milyen közönségnek? Majd jön a „ki lesz képes előadni” kérdése. Azt elég jól meg tudom mondani, hogy pszichológiailag érthető, hihető lesz-e, vagy sem. A színészeket ugyan még nem látom, csak sziluetteket, ahogy ki-be járnak a jelentekbe, és a leghalványabb fogalmam sincs a díszletekről vagy a dolgok működéséről, de azt tudom, hogy akárhogyan is gondolkodik majd a rendező, nekem egy olyan darabot kell a kezébe adnom, aminek a dramaturgiája megállja a helyét.
Mire, kire a legbüszkébb?
Sok ilyen van. Az egyik nagy sikertörténet számomra Éric-Emmanuel Schmitté, akivel még filozófiatanárként találkoztam. Kézen-közön jutott el hozzám az első két darabja, amiket olyan zseniálisnak találtam, hogy mindent latba vetettem azért, hogy bemutassuk. Kaptam egy fülest, hogy az egyik színházban bedőlt egy előadás, azonnal felhívtam az igazgatót, és beajánlottam Schmitt Látogató című darabját.
A bemutató elsöprő sikere után beindult a pályája, egymás után kapta a legnagyobb elismeréseket, záporoztak a Molière-díjak. Erre nagyon büszke vagyok.
De Florian Zellerre is, akit a kezdetektől kísérek. Azt azért leszögezném, hogy mindez a siker a szerzők tehetségének köszönhető, én csak a házasságközvetítő vagyok a történetben.
Az eladott darabokon keresztül rálát a társadalom fejlődésére, és az embereket foglalkoztató fő kérdésekre?
Ha talán a kérdéseket nem is, de az irányultságát látom, igen. Tökéletesen érzékelhető, hogy az 1980-as évek nagy bulvárszínházi korszaka véget ért, és már nem a „férj-feleség-szerető” háromszög áll az érdeklődés középpontjában.
A nagy sztárok teljhatalma is elmúlt, ami nagyon nagy dolog a magánszínházi területen. Ma már „csak” jó színészekkel mutatnak be darabokat, olyanokat, ahol maga a mondandó és a rendezés számít.
Ezért is tudnak ennyire nagy szériákat futni olyan előadások, mint az Edmond, vagy a Kódfejtő. De persze ez a magánszínházakban van így. Az államilag támogatott színházak teljesen másképpen működnek.
Államilag támogatott színházakkal is dolgozik?
Ha megkeresnek. Amikor például egy Arthur Miller, vagy Bergman-darabot kérnek, mert őket is én képviselem. De az például teljesen kizárt, hogy az ilyen színházakban dolgozó rendezőknek én darabokat tudjak ajánlani elolvasásra. Az ő munkamódszerük teljesen más. Szeretik maguk felfedezni a szerzőiket.
Kicsit olyan, mintha két külön világ működne egymás mellett, nem?
Jean-Claude, a férjem, 32 éven át vezetett egy államilag támogatott színházat, miközben egy magán turnétársulatot is vitt. Ő kifejezetten azért küzdött, hogy hidakat építsen a kettő között. De ez nagyon bonyolult dolog, és a lényeg a gazdasági érdekekben keresendő. A támogatott színházak művészeti vezetői mind rendezők is egyben, akiket az az elsődleges érdek vezérel, hogy rendezni akarnak. A dolog megtérülése nem igazán fontos számukra. Az, hogy egy darab pénzt hoz, vagy veszít, az egyáltalán nem érdekli őket.
Ha már a pénzről beszélünk, változott a francia színház anyagi helyzet a Covid után? Volt bármilyen hatása a színházakra vagy a nézőszámokra?
Igen, elvesztettük a közönségünk 30 százalékát, és nagyon nehéz visszahozni őket. A legszomorúbb pedig az, hogy ez főleg a fiatalabb generációt érinti.
Régóta dolgozik Magyarországgal?
A kezdetektől. Az az érzésem, hogy van valami közös bennünk a kelet-európai országokkal, mint amilyen Magyarország vagy Lengyelország is. A lelkületünk talán. Vagy a valóságszemléletünk, annak a szokatlan, önironikus volta, és az abszurditáshoz való vonzódásunk. Ezért is értjük meg olyan jól egymást.
Azt esetleg tudja, hogy mi a legtöbbet játszott francia darab Magyarországon?
Nem tudnám pontosan megmondani, de talán a Balfácánt vacsorára.
Ha jól belegondolunk, nem véletlenül, mivel ez egy kiváló darab, ami a valódi komédia leple alatt rendkívüli erkölcsi tartalommal bír, hiszen arról szól, hogy mindig valakinek a hülyéje vagyunk.
És éppen ezért fontos a toleranciát gyakorolni a mindennapokban, mert lehet, hogy a legészrevehetetlenebb, a leginkább lehülyézett ember hordozza a legőszintébb igazságokat.
