„Az ország minden zugában elterjedt a hír, hogy az ellenség tengerre szállt, és minden vidéken ötösével, tízesével, húszasával kerekedtek fel az albánok, puskával a hátukon, hogy felvegyék a harcot. (…) mihelyt megérezték a tenger szagát, és megpillantották a tenger végtelenségét, nyomban megérezték a veszélyt is. A hullámok zúgását csatazajnak vélték.” (Ismail Kadare)
Csak hírből „ismertem” néhány albánt. Közülük a szkopjei születésű, albán anyanyelvű Teréz anyának (1910-1997) nem sok köze volt Albániához, annál több a kalkuttai szegényekhez és leprásokhoz, Bengália létalatti nyomorultjaihoz, akik között áldott életét leélte. Előbb Nobel-békedíj lett a jutalma, majd 19 évvel halála után szentté avatták. A történelem leghíresebb albánja valószínűleg a törökkel számtalan győztes és vesztes csatát vívó, Hunyadi Jánosunkkal kortárs Szkander bég, akinek impozáns és a hősi pózt jól illusztráló szobra ott látható Tirana főterén. Ezen a kissé túl monumentálisnak ható téren állt egykor a XX. század alighanem leghírhedtebb albánjának, Enver Hodzsának a szobra is. Neve mellé ma a helyiek jobbára odateszik, hogy a „diktátor”, de az utca embere – ha van ilyen – nem szívesen beszél róla. A végül magányossá vált albán kommunizmus vezérének hívei és talpnyalói a múzeumvárosnak is titulált Berat domboldalán kőből kirakták az ENVER nevet – jó nagy betűkkel, hogy messziről is látható legyen. A változások után a kő maradt, de új értelmet kapott; miként szakképzett idegenvezetőnk mutatja, a betűk átcsoportosításával, vagyis egy anagrammával a mindenkori diktátoroknak üzentek a kommunista rendszertől megszabaduló lelkes albánok: ma már azt olvashatjuk, hogy NEVER…
Még egy XX. századi szereplője van a szkipetárok földjének, akiről valami keveset azért hallottak sokan Magyarországon, mert I. Zogu királynak Apponyi Géraldine személyében magyar felesége volt. A dualista időszakban korántsem egyenes vonalú politikai pályát befutó gróf Apponyi Albert szép és színházi babérokra is törő unokahúga nem hétköznapi férfiba szeretett bele. Zogu – teljes és eredeti nevén: Ahmed Zogolli – egyik főszereplője volt a helyi politikai életnek; az első világháború után határozottan támogatta az ország függetlenségét, az antant hatalmak és a szomszédok ugyanis szívesen „lenyelték” volna egykori illír törzsektől származó kis országot. Zogu nem volt válogatós az eszközökben, ellenségei merényleteitől sem riadva meg, fegyverrel és diplomáciával tört egyre magasabbra, hogy több miniszteri és a kormányfői szék után meg se álljon a királyi trónig. Az 1938. áprilisi, Tiranában rendezett esküvő világ-, de legalábbis európai szenzáció lett, a lapok bőségesen találgatták, hogy milyen protokolláris gondot okoz az iszlám vallású vőlegény és a római katolikus menyasszony egybekelése. Az álompár életébe a világpolitika, pontosabban Mussolini gyorsan közbeszólt, s ezúttal az immár családos Zogu nem az ellenállást választotta. Etiópia után 1939-ben Olaszország a nagyon elmaradott, törzsi ellentétektől szabdalt kis országot is megszállta, a király pedig – szép feleségével és alig néhány napos csecsemőjével elmenekült a hosszúra nyúlt emigrációba. Ottjártunkkor meg akartuk nézni a durrësi tengerpart fölé magasodó királyi kastélyt, sajnos azonban az ajtókat zárva találtuk.
Ötödik albán „ismerősöm” ma is él; Ismail Kadare (1936) a közelmúltban magas rangú kitüntetést vett át Tiranában Emmanuel Macron francia elnöktől. A mottóul választott sorok talán leghíresebb regényéből, A halott hadsereg tábornoka című könyvéből valók, s éppen az olasz megszálláshoz kapcsolódnak: húsz év múltán egy olasz tábornok és egy pap visszatér Albániába, hogy felkutassák az elesett olasz katonák sírjait, és földi maradványaikat – a családok kívánságának eleget téve – hazaszállítsák, hogy otthoni földben nyugodjanak. A több szálon futó cselekmény nem mindegyik részletét bontja ki és zárja le az író hagyományos módon, de a háborús mindennapokat a képzelettel gazdagon átszövő, lebilincselő regénynek is szerepe lehetett abban, hogy Kadare a Nobel-díj várományosai közé jutott.
Az albániai olasz hatás, az Itáliához fűződő nagyon változatos kapcsolatrendszer a XX. század folyamán, máig tetten érhető. Például abban, hogy az idősebbek – ha egyáltalán megszólalnak bármilyen idegen nyelven – néhány olasz szót általában tudnak. Angolul inkább a fiatalok beszélnek; vlorai hotelünk ifjú és kedves portása, aki a nap egyik felében egyetemre jár, a nap másik felében, sőt éjszaka is, a szállodai teendőket látja el, folyékonyan magyarázza a durrësi tudnivalókat, például azt, hogy a szállodai törülközőt nem szabad kivinni a tengerpartra, ahol még október végén is kellemesen sütkérezhetünk, s megmárthatjuk magunkat a tengerben, amely most már nem ellenségeket hoz, hanem évente sok millió turistát. Akik láthatóan szívesen korzóznak a forgalmas utcákon, ahol a házak jelentős része mintha olasz hatást mutatna, a boltok és kirakatok egy része pedig bármely fejlett mediterrán városban is megörvendeztetné a bámészkodókat. Az olasz kapcsolat miatt az elmúlt hetekben a világ hírfolyamaiban egyébként alig szereplő Albániáról aránylag sok szó esett; az erősen jobbra tartó olasz kormányfő a baloldali albán miniszterelnökkel alkut igyekezett kötni meghatározott számú menedékkérő legalábbis ideiglenes befogadásáról. Hogy ennek hosszú távon milyen hatása lesz az albán hétköznapokra és a politikára, annak megjövendölésére nem merek vállalkozni, viszont az elmúlt hetek idevágó szóváltásai óhatatlanul felidézik a fiatal berati polgármester megjegyzését.
Már magában véve az is rokonszenves volt, ahogyan az oxfordi végzettségű Ervin Demo, az Európai Újságírók Szövetsége idei közgyűlésének már szétszéledő résztvevőit egy hirtelen fordulattal maradásra bírta. „Hé fiúk!”, valami ilyesmit mondott angolul, s aztán elnézést kérve feledékenységéért, arról beszélt, hogy a kulturális együttműködés, a különböző vallások békés szomszédsága az ateista kommunista rendszertől és a személyi kultusztól bő három évtizede megszabadult ország egyik legfontosabb jellemzője lett. Ezt mások is büszkén emlegették: hallottunk olyan eseteket, hogy a legszűkebb családi körben is keverednek a keresztény és iszlám vallásúak, s ebből nem szokott gond lenni. Mesélték azt is, hogy egy minaret építésekor a mohamedán fél beleegyezett az alacsonyabb toronyba, csakhogy a közelben lévő keresztény templomot ne nyomja el az iszlámhívők gyülekezetének épülete. Az általunk felkeresett városokban, Vlorában, Fierben és Beratban arról is hallottunk, hogy a bűnözési statisztikák igen kedvezőek: „még egy töltőtoll sem tűnt el”, fejtegette az egyik polgármester. Mind a széles körű vallási tolerancia, mind a bűnözés alacsony szintje olyan kincs, amelyet szívesen elfogadnának bármely fejlett nyugati vagy közép-európai államban. De végül is milyen ország ez a ritka természeti kincsekkel – kivált hosszú tengerpartjával – büszkélkedő mai Albánia?
A benyomások sokfélék; nekünk már szokatlan a köztereken látható sok rendőr, s attól is elszoktunk, hogy az önkormányzati hivatal fontos irodája előtt egyenruhás posztoljon. De ennek valószínűleg nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani, ahogy annak sem, hogy a tömött durrësi buszon még mindig kalauz adja a jegyet, s irányítja határozott útba igazításával a tájékozatlan külföldit. Régi reflexből származhat az a szállodai előírás, hogy törülközőt a tengerpartra nem szabad kivinni, s azt is meg kell szokni, hogy a zárt étteremben mellettem buzgón cigarettáznak. Vannak viszont olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy a keleti örökségen sokan szívesen túllépnek, s Nyugatra pillantanak. Ahol jártunk, ott nem akadt olyan számottevő középület, amelyen ne láttuk volna az uniós zászlót az albán nemzeti lobogó mellett, ami egyértelműen tanúsítja, hogy Albánia mielőbb szeretne tagja lenni az Európai Uniónak. De a balkáni ország nem csak jelképpel, hanem pénzzel is „közelít” az integrációhoz: tapasztalataink szerint gyakorlatilag mindenütt elfogadják az eurót, legfeljebb a hazai valutában, lekben adnak vissza. Ez a sajátos konvertibilitás – a szomszédos Montenegróban, amely szintén nem tagja az Európai Uniónak, az euró már „egyeduralkodó” – nálunk még messze nem honosodott meg. A külső jelek nem csalnak: – Kérem, ebben az országban mindenki Nyugatra néz, Keletre senki – fejtegette az egyik polgármester.
A hallgatóság elismerő egyetértéssel fogadta a kategorikus kijelentést. Hazatérve teljesen véletlenül beleakadtam egy blogíróba, aki nagy buzgalommal magyarázza, hogy akkor lesz majd „Nagy-Albánia”, ha faképnél hagyják az integrációt, mert ott az ország csak egy „törpe” lenne a sok „óriás” között. A felületes szemlélő számára semmi nyoma nincs annak, hogy a politika hallgatna az effajta eszmefuttatásokra. Ellenkezőleg, olykor elégedetlenek a csatlakozási tárgyalások elhúzódásával – akadtak már kormányfői morgások az uniós késlekedések miatt, de az irányzat feltartóztathatatlannak tűnik. Az Albániába látogató pedig látván látja, hogy a tömérdek és változatos nevezetesség – múzeumok és szépséges ókori romok, gyönyörű ikonok és jellegzetes ornamentikájú mecsetek sora – teljességgel megmagyarázza a turizmus látványos felívelését az elmúlt három évtized alatt, az 1996-os 287 ezerről a tavalyi 7,5 millió turistára, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy mára a bruttó hazai terméknek mintegy 13 százalékát adja az idegenforgalom.
Mi vonzza őket ebbe a kis országba, ahol a Világbank jelentésében közelebbről nem részletezett szegénység bár csökkenő irányú, de még mindig a népességnek nagyjából egyötödét érinti? Hagyjuk az általánosítást, csak a magam nevében: azt gondolom, hogy döntően a tenger! Nagy László 1964-es korszakos versét lebutítva, arccal a tengernek, kézzel és lábbal benne, szemünkkel szinte falva a hullámok játékát, lelkünkkel a látványba beleremegve, ez a tenger már remélhetően soha nem visz ellenséget Kadare országába, s a hullámok zúgása nem csatazajt idéz, hanem a végtelenség elröppenő élményével ajándékoz meg, arra intve, hogy múlik a sólyommadárnál is gyorsabb drága idő.
