A hatvanas években egy rövid időre enyhülni látszott Romániában a kultúrára nehezedő nyomás. Szabadabban beszélhettek az írók is, főleg amikor a nem sokkal korábban hatalomra került Nicolae Ceaușescu előtti korszakot bírálták. De ez is sokat számított. Már-már elhittük, hogy ami nem sikerült Csehszlovákiában, az megvalósulhat nálunk. Új kulturális intézmények jöttek létre egyik napról a másikra. Új lapok indultak magyar nyelven is, megalakult a Kriterion Könyvkiadó, heti egy-két órás magyar adása volt a román televíziónak. A pártfőtitkárnak nyilvánvalóan át kellett rendeznie a kirakatot ahhoz, hogy megszerezze a Nyugat rokonszenvét, és gazdasági kedvezményeket kapjon többek közt Washingtontól. Hamar kiderült, hogy tényleg csak a kirakatról van szó, mert a Szovjetuniótól ugyan továbbra is távolságot tartott a román kommunista vezetés, ám kínai és koreai példára már a hetvenes évek elején meghirdették az újabb kultúrforradalmat, és míg Nyugaton még reménykedve figyeltek Romániára, itthon a legnaivabb álmodozóknak is be kellett ismerniük, hogy kár volt hinni a diktatúra futó mosolyának.
De a pártállamnak változatlanul szüksége volt a kirakatra, és az az igazság, hogy kiválóan értettek a kettős beszédhez. Gyors ütemben épült a nacionálkommunista rendszer, de közben valamikor 1977-ben megszüntették a cenzúrát a sajtóban. Néhány hónappal azelőtt kerültem a marosvásárhelyi folyóirathoz, az Igaz Szóhoz, és kezdő szerkesztőként még tapasztalhattam, hogyan működik a cenzor. Többnyire ő maga hozta be a cenzúrázott levonatokat a főszerkesztőnek. Vidéki kisváros volt Marosvásárhely, mindenki mindenkit ismert. Ahogy értettem, néha a cenzorokat is meg lehetett győzni erről-arról, de amiről nem, hát nem. Moshatták kezüket a főszerkesztők, hogy nem rajtuk múlott. Hivatalosan nem cenzúrának hívták azt az intézményt, hanem cifrább neve volt, valahogy így fordítanám: „Sajtó- és nyomtatványügyi bizottság”. Ennek a bizottságnak voltak megyei kirendeltségei, amelyeket „kollektívának” neveztek: „Marosvásárhelyi kollektíva”, „Kolozsvári kollektíva”. Ami senkit sem tévesztett meg, hiszen az egész hálózat a belügyminisztériumhoz tartozott. Bár ahogy értettem, akármi tartozhat egy belügyminisztériumhoz. Miért ne? Az a bizottság végül is nem az egészségügyet, nem is a tanügyet, hanem a véleményt felügyelte. Márpedig van-e fontosabb, mint rendet vágni a vélemények zűrzavarában?
Nem kellett persze szerkesztőnek lenni ahhoz, hogy megtapasztaljuk a cenzúrát. Már azelőtt is tudhattam, hogyan működik ez az intézmény egy olyan rendszerben, amely „az aludttejet is megfújja”, ahogy mifelénk mondják. Kamaszkoromtól küldözgettem a verseimet a lapoknak. Egy részük meg is jelent. Némelyiket visszautasították. Az is megtörtént, hogy elfogadtak egy verset, majd később szabadkozva visszaadták. Hamar megtanultam, hogy mi mit jelent. Olykor tényleg rossz a vers, máskor meg kiveszi a cenzor, de ezt nyilván nem lehet a szerzővel közölni, csak körülírni valamiképpen. Székely János, a kiváló költő, próza- és drámaíró lelkiismeretes versszerkesztője is volt az Igaz Szónak, ahol néhány év múlva kollégák lettünk. Olvasgatom egykori levelezésünket, és ma is pontosan érzem, micsoda nyelvi bakugrásokra kényszerült akkoriban egy irodalmi havilap szerkesztője is. Íme, mit írt nekem 1971 szeptemberében majdani szerkesztőtársam: „Restelkedve értesítem, hogy a szerkesztőség ismét megtárgyalta két elfogadott versét (Málnászók, Önarckép), s arra a következtetésre jutott, hogy sajnos, mégsem vállalhatjuk közlésüket. Főleg a Málnászókban kifejezett életérzés (a félelem) miatt jutottunk erre a következtetésre. Kérem, ha a nyár folyamán elkészült néhány verssel, küldje el őket mielőbb, mert nagy szükségünk volna közölhető kéziratokra. Megváltozott véleményünk miatt pedig, kérem, ne nehezteljen.” Allegória-féleség volt az a vers, később megjelent az első kötetemben, ami azt bizonyítja, hogy
cenzor és cenzor között is volt különbség.
Így kezdődik az inkriminált vers: „Tisztásainkon ólálkodik a félelem. / Ácsorgó bokornak azt hisszük: medve; / de már gurul apró kavicsként / napos lejtőkről a kacagás, / nincsen időnk a döbbenetre.” És a befejezése: „Hát bocsássátok meg nekünk / azt az egypercnyi ijedelmet! / (Lám, milyen szépen mosolyogtok.) / Most pedig ne nézzetek hátra: / morogva jönnek felénk a bokrok.” Attól tartok, Erdélyben ma már a medvéről csak a medve jut eszébe mindenkinek, de az a hajdani húszéves poéta még természetesen nem a medvék elszaporodása miatt szorongott. A Szekuritáté iratainak – vagy legyek óvatos: azok egy részének – nyilvánosságra kerülése után több cenzori jelentést is olvashattam a verseimről, sőt, igazán méltányolhattam volna, hogy egyik-másik cenzor meglehetős pontossággal le is fordította a kifogásolt verseket románra. Például a kolozsvári „Németh Ernest”. Nem volt kedvem kérdezősködni, hogy ki volt, az is lehet, hogy álnév. Irodalmár lehetett, mert jó érzékkel csapott le az úgynevezett „áthallásokra”, bár ezek szerint nyilvánosan nem kamatoztatta tehetségét. Vagy ki tudja, talán álnéven cenzúrázta azt is, amit saját nevén publikálni szeretett volna. Abba az abszurd rezsimbe még ez is belefért.
Abbahagyom az anekdotázást, mielőtt még megsajnálnánk ezeket az eltékozolt tehetségeket. Többen közülük ma is élnek, de már rég átigazoltak szélsőjobbra.
Csupán azt akartam érzékeltetni, hogy milyen hasznos intézményről mondott le végül a Ceaușescu-rendszer, amikor a cenzori intézményt felszámolta. Minden bizonnyal meggyőző üzenet volt ez kifelé, hogy íme, működik a „jogállam”, és kiteljesedik a véleményszabadság. Csakhogy gyorsan kiderült, egy konszolidált egypártrendszerben a vezér már „bensőnkből vezérel”. Tudom, József Attila még a szabadság szimbólumaként beszél erről a benső vezérről, ám máskor ő is cáfolja, hogy ahol kint rabság van, ott lehetséges a korlátlan benti szabadság. Nem lehetséges, és az életem első felében megélt elnyomás egyszer s mindenkorra megtanított erre. Engem is, kortársaimat is. Ezért is utasítjuk el, talán az utánunk jövőknél érzékenyebben, a külső vagy belső cenzúra bármilyen jelét. Mert hát mi is történt 1977-ben? Miként volt lehetséges, hogy az olvasók észre sem vették a cenzúra megszűnését? Hiszen ez az intézkedés egy kulturális, sőt, nemcsak kulturális, hanem politikai rendszerváltás kezdete is lehetett volna. Nem lett. Akik kitalálták, jól tudták ezt. Az történt ugyanis, hogy hiába szűnt meg a cenzúra mint intézmény, más formában úgyis tovább működött. A rendszer lényege ugyanis változatlanul a harc volt. A kultúrharc, a békeharc, az imperializmus elleni harc. Az osztályharc is még valamennyire. Harc minden elhajlás, minden másság, minden különbözés ellen, harc az egyformaságért. Nem véletlen, hogy a pártfőtitkár abban az időben kezdte sürgetni programbeszédeiben a társadalom homogenizálását. Homogenizálni, tehát egyneműsíteni kellett a várost a faluval, de a kulturális vagy regionális különbségeket is természetesen, beleértve a nyelvi különbözőséget. Szó sincs róla, hogy elérkezett volna a szólásszabadság kora. A cenzori felelősséget a könyvkiadók, folyóiratok, újságok vezetőire ruházták át, akiknek kellő tudásuk volt arról, hogy mit lehet közölni, és mit nem. De eddig időnként próbálkozhattak úgymond ezzel-azzal, és legfeljebb a cenzor szűrőjén akadt fenn, amit ők átengedtek. Most viszont nem volt ilyen szűrő, nekik kellett vállalni a kockázatot. Hamar kiderült, hogy nem vállalják, holott addigra már második természetükké vált az óvatosság, amit a rendszer szóhasználatában éberségnek hívtak. Egy-két hónapnyi habozás után szinte automatikusan állt helyre a rend. Biztos, ami biztos, volt a Román Kommunista Pártnak egy Sajtóosztálya, amelynek a kiadványok utólagos ellenőrzése lett volna a feladata. Megegyeztek a főszerkesztők a Sajtóosztály központi vagy helyi funkcionáriusaival, hogy megjelenés előtt végzik el azt, amit megjelenés után kellett volna. A kör bezárult. Tőlünk nyugatra úgy tudták, hogy nincs cenzúra. Közben meg tulajdonképpen megsokszorozódott azoknak a száma, akik piros ceruzával a kezükben olvasták a nyomdakész kiadványokat. Főszerkesztők, pártfunkcionáriusok, minisztériumi megbízottak. Egyik-másik szerkesztő is. Meg hát maguk a szerzők is tudták már, hogy mit lehet, mit nem lehet. A cenzúránál ugyanis egyvalami veszedelmesebb: az öncenzúra.
Az 1989-es rendszerváltás után mindenki reménykedve figyelte, hogy most majd előkerülnek a fiókokból a nem közölt remekművek. Nos, majdnem üresek voltak azok a fiókok. Amit Romániában nem, azt a nyolcvanas években már Magyarországon minden tiltás ellenére megjelentettünk.
A román íróknak még ilyesmire sem nagyon volt lehetőségük. Márpedig az író, minden ellenkező híresztelés dacára, tulajdonképpen exhibicionista. Közölni akar. Próbálja megírni az igazságot, próbál ütni a rendszeren, de csak akkor, ha van némi esélye, hogy amit írt, napvilágot lásson. Legalább szamizdatban. A legjobbak szinte mindent el tudnak mondani metaforákkal. De az egypártrendszer komisszárjai, ha akarják, gyorsan megfejtik ezeket. Ők is olvasók, méghozzá a ravaszabb fajtából. Amit kultúrharcnak szokás nevezni, az nyilván harc a kultúra ellen. A mai Romániában ennek a harcnak még nincs ideológiai háttere, hanem egyszerűen a kultúrán, a művelődési intézményeken akar spórolni a kormány. Az utóbbi hónapokban megvonták az önkormányzatoktól a kulturális költségvetés egy részét, ellehetetlenítve ezáltal számos civil szervezet működését is. Állítólag csak ideiglenesen. Magyarországon ez a központosítás már évekkel ezelőtt lezajlott. Ahogy értettem, kezdetben talán ott is az észszerűsítés ürügyén, de valójában politikai okokból.
Hogy például a fóliázás nevetséges? Lehet. Hogy képtelenség a korhatár bevezetése egy nemzetközi fotókiállításon? Valószínű. Hogy butaság egy másik fotókiállítás egyik részét kordonnal elválasztani a többitől? Persze. Hogy őrültség kirúgni a rendszer hű emberét, mert nem hajtott végre egy végrehajthatatlan utasítást, és ezt el is mondta nyilvánosan? Ki tudja? Végül is mindez ugyanarról szól, mint amiről a cenzúra hajdani megszüntetése kapcsán beszéltem. Az öncenzúráról. Hogy előbb a könyvkiadók lesznek óvatosabbak, aztán az írók is. Nem beszélve a gyerekírókról. A fotókiállításon nem kell majd személyi igazolványt kérni, mert a kurátorok már eleve megszűrik a képeket. Rémeket látnék? Ez nem az a rendszer? Tényleg nem az. Azt is mondhatnám, hogy az analógia a véletlen műve. De attól még analógia. Egyetlen hatalom sem szereti a másként gondolkodókat. Egy liberális többpártrendszerben sem. Viszont kénytelen elviselni. Mert az ilyen rendszerekben működik a kölcsönös ellenőrzés. Máshol nem. Ennyi a különbség. Nevezhetjük illiberalizmusnak, populizmusnak, bárminek. Aki nem akar kegyvesztett lenni, önmagát fogja cenzúrázni. Határon innen és túl. Hallom, hogy készül egy úgynevezett szuverenitási törvény azzal a céllal, hogy kívülről senki ne befolyásolhassa a belső viszonyokat se pénzzel, se más eszközökkel. Ellenőrizni kívánják nemcsak a pártokat – ez még csak-csak -, hanem azt a támogatást is, amit a különféle kulturális egyesületek vagy alapítványok kapnak külföldről, nem beszélve a sajtóról. Nem láthattam nyilván, hogy ebből mi került be végül is a már benyújtott tervezetbe, amúgy sem követem naponta a szélsebesen száguldó magyarországi törvényhozást, viszont a szándék mindenképpen félreérthetetlen.
Gyorsaság ide vagy oda, mostanáig tudni véltem, hogy állandóság is van a változásban. Hogy a magyar külpolitika egyik prioritása harmincvalahány éve nem változott: a határon túli magyarok támogatása. Ennek a támogatásnak van számokkal is mérhető része, az oktatási, művelődési, egyházi intézményeknek nyújtott pénzbeli segítség.
Legyünk őszinték, Magyarországnak nem nagyon van befolyása arra, hogy Romániában miként bánnak a magyar kisebbséggel. Ehhez pillanatnyilag sem Brüsszelben, sem Washingtonban, sem Bukarestben nincsenek megfelelő eszközei.
Kizárólag az erdélyi magyar politika erején vagy gyengeségén múlik, hogy mire jutunk. Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy az imént emlegetett egyoldalú támogatás, tehát a határon túli magyar célokra fordított pénz valóban sokat jelentett az elmúlt években, és jóval több is volt, mint azelőtt. Megsokszorozódott persze a szalagvágások, leleplezések és felavatások száma is. Az elvágandó szalagok mögött is egyre többen tolongnak ollóval a kezükben. A politika ilyen. Csak azt nem értem, hogy akik saját országuknak szuverén nemzeti jövőt vizionálnak, mit fognak szólni, ha szomszédaik is ugyanolyan szuverén nemzetállamot építenek majd, esetleg éppen Magyarország példáján felbuzdulva. Mi lesz, ha ők is hasonló törvényeket fogadnak el egyszer? Miszerint senki, sem egyesület, sem alapítvány, sem templom, sem iskola nem kaphat kintről támogatást. Mit fogunk kezdeni egy ilyen országban? Volt már ilyen, úgy hívták, hogy belügyekbe való be nem avatkozás.
Látszólag már rég nem a cenzúráról és öncenzúráról beszélek. Pedig igen. Mert azt még értem, hogy Magyarországon lehetnek hívei egy ilyen „ügynöktörvénynek”. Csak azon múlik, sikerül-e elhitetni, hogy minden ellenőrizetlen külső támogatás veszélyt jelent a nemzeti szuverenitásra. Az viszont már egészen különös szerintem, hogy a határon túli magyar politikusok nem szólnak semmit, miközben olyan magyar állam épül, amilyent ők semmiképpen sem kívánhatnak maguknak ott, ahol élnek. Vajon már működik az öncenzúra a határokon túl is? Vajon hallgatni kell akkor is, amikor nyilvánvalóan ellenérdekeltek vagyunk egy minden külső ráhatást visszautasító nemzetpolitikában? Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. Meg aztán hol itt az anya, hol itt a gyermek? Remélem, nem miattunk írták ki azon a bizonyos kiállításon, hogy: 18 éven felülieknek.
