A valóságban 2024-ben nyári olimpia lett volna Magyarországon – ha a támogatottsága ezt lehetővé tette volna. Miért szavaztak ön szerint ellene?
Jól belecsapunk az elején egy politikai töltetű kolbásszal a lecsóba. És ugyan szeretnék, de nem tudok válaszolni a kérdésére. Nézze, nyilván meg lehetett volna rendezni: ha akarat van, akkor megoldás is van. Ha az elit akarja, akkor a megoldás csak nekik jó, ha meg netalán a „nép” is, akkor talán nekik is. A „nép” nem akarta, és úgy gondolom, hogy mint a legtöbb esetben, úgy a „nép” most is a legkisebb rosszat választotta.
Az új regényben az élsport kiemelt szerepet kap, ahogy a doppingolás kérdése is. A teljesítménynövelés kényszere a valóságban már 50 éve is problémás volt. Hogy látja, ma hol tartunk?
Most meg mellécsapjuk a csípős almapaprikát is. Kétélű fegyver ez, ráadásul egybemossa a tényleges amatőr sportolók és a profi versenyzők világát. Hadd kérdezzek egy böszmeséget: teljesítménynövelő az Adidas új cipője, amivel borulnak a verseny- és világcsúcsok a maraton világában? Én azt látom, hogy ez is olyan, mint bármilyen inga: két véglet közt leng. A 70-es években egy drezdai edzőtáborban, enyhe túlzással, óvatosnak kellett lennie az embernek nemhogy a kolbásszal, de még a mustárral is, mert minden tele volt szerekkel és porokkal. Mára ez, ha nem is a visszájára fordult, de a doppingolás korántsem olyan mértékű – és nem is a folyamatos doppingellenőrzések visszhangja miatt. Egy bizonyos szint fölött a doppingszer fél másodpercet jelent százon, és csupán azért, mert valaki teletömte magát teljesítménynövelőkkel, még nem lesz olimpiai bajnok, viszont az biztos, hogy még a gyanú árnyéka is pusztító erejű. Én ha sportoló lennék, és nem lenne elég józan eszem, a rossz publicitás és a szégyen miatt adnám vissza az injekciós tűt.
A regényben a Margit-szigeten épül fel az (a borítón is ábrázolt) olimpiai falu – egy építészetileg lenyűgöző, még ma is futurisztikusnak ható, méreteiben állítható modulszerkezet. Honnan az ötlet?
Egy építészeti blog olvasása közben akadtam a Friedman Jánosként született Yona Friedman nevére és munkájára. Kevés építészetfilozófus volt, ő talán a legismertebb. És mintha csak készültem volna a kérdésére, hadd idézzek Leonardo Benevolo A város Európa történetében című könyvéből: „Először azt hittük, hogy a modern technika eszközeivel kedvünk szerint újíthatjuk meg életterünket, aztán rájöttünk, hogy amit felépítettünk, az javarészt visszacsinálhatatlan, az érdekek és a kész tények összefonódása miatt, amelyek között képtelenek vagyunk egyensúlyt teremteni.” Kétlem, hogy ezt magyarázni kellene, de Friedman pont erre keresett választ egész életében: úgy élni, hogy életterünk a körülményeinkkel együtt változhasson. Ehelyett böszme Kádár-kockákban lötyögünk, meg túl nagy, rozoga panelházakban zsúfolódunk, mert túl kicsi vagy éppen egy nekünk való ház építéséről álmodunk, amely eleve már megépültekor sem ugyanazokat az igényeket kell kiszolgálja, mint amikor kifizettük a tervezőt. Friedman válasza egyszerre tetszetős és pokoli nehezen megvalósítható, de még mindig jobb annál, ami ma millióknak a „lakhatást” jelenti Magyarországon és Európában.
Ha már építészet: az alternatív Budapestet neves építészek – Vágó József, Körmendy Nándor – valós tervei alapján vázolta fel. Miért csak az ön könyveiben tudtak felépülni?
A húszas-harmincas években nagy divatja volt a különböző építészeti tervkiírásoknak, amelyek jelentős része soha nem került még csak a megépíthetőség vizsgálatának közelébe sem. Hihetetlen, milyen magas színvonalú volt az építészet a második világháború előtt – noha utána sem volt szégyenkeznivalónk. Botorság lenne összehasonlítani Budapestet New York Cityvel, de arra kérem az olvasót, játékból üsse be a keresőbe Emery Toth nevét, és nézze meg, az amerikai város hány ikonikus épületét tervezte magyar építész. Ennyi erővel Vágó tervei is megvalósulhattak volna, de a harmincas években voltak itt fontosabb dolgok, kezdve a numerus clausussal a valutaválságon át a folyamatos belpolitikai viharokig. A mókás az, hogy Vágó a terveit mindenféle pályázat nélkül, önszorgalomból készítette el, és adta ki – célul tűzve ki egy élhető város kialakítását.
Milyen viszony fűzi a fővároshoz?
Ha erre tisztességes választ akarnék adni, akkor az egész interjú is kevés lenne. Röviden: annak ellenére imádom Pestet, hogy nagyon nehéz szeretni. A város egész egyszerűen nem áll kézre, minden út egy kaland, minden átszállás küzdelem, minden reggel egy fejesugrás a káosz nyugodtnak látszó medencéjébe. Egy biztos: sokkal komfortosabban érezném magam egy esztétikailag letisztult városban, ami nincs ennyire tele vizuális szeméttel. A boltok kirakatától, a neonlámpáktól, a hirdetésektől nem látszanak az épületek maguk, és nagyon nehéz az embernek csak kibámulnia a 6-os villamos ablakán, mert a látómezejét szörnyebbnél szörnyebb vizuális aknák kráterei szennyezik. Nem sorolok más városokat, mindenki tudja, miről beszélek. Óriási lépés lenne az élhetőség irányába egy egységeshez és tisztához közelítő város- és utcakép.
Ungváry Krisztián történész Kiugrás a történelemből című könyvében szintén eljátszik az 1944-es kiugrás lehetséges sikerességével. Ám arra jut, még így sem kerülhettük volna el a kommunista diktatúrát. Hogy látja, ’44 óta volt még olyan csomópont, ahonnan másfelé, szerencsésebb alternatíva felé ágazhatott volna a történelmünk?
Ezen magam is sokat gondolkodtam, de nem látok ilyet. Azzal, hogy az utolsó – még ha valamennyire vonakodó – csatlósként is benne maradtunk a németek oldalán a háborúban, az ország sorsa egy olyan vágányra került, amiről lerobbantani sem lehetett. ’44-ből egyenesen jött ’56, abból meg ’89. Egyvalamit nem szeretném, ha elfelednénk: ’89–90-ben ez az ország egy élhetőbb jövő mellett tette le a voksát, és nem kellett volna semmiféle csomópontot keresni a változásra, hanem elég lett volna figyelnünk arra, hogy bizony a szabadság is elmutyizható. Amit el lehet mutyizni, azt elmutyizzuk – ez történt ’89 lehetőségével. ’44-ben a belső körülmények ellenére nem tudtunk élni a lehetőséggel, ’89-ben meg a külső körülmények segítségével sem voltunk képesek élni a lehetőséggel. Egyébként Ungváry Krisztiánnak igaza van, olvastam a könyvet, kérdés sem férhet hozzá, hogy eleve kényszerpályán voltunk. Ugyanakkor abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt én regényíróként figyelmen kívül hagyhatom.
A Második Magyar Köztársaságban, azt hiszem, minden magyar szívesen élne, minden működik, kezdve a demokratikus liberalizmussal, az egészségügy éppúgy jól működik, mint az igazságszolgáltatás, szárnyashajó jár Ráckevére stb. Eszképizmus mindez? Egyben kemény véleményformálás, társadalom- és kormánykritika?
Az eszképizmust aláírom, a többit nem. Nem elegáns ilyen nyilvánvaló dolgokkal szórakozni, mint például reptéri vasút, vagy sem. Engem csak az érdekel, hogy milyen lehetett volna ez az ország, nem állt szándékomban semmiféle – akár valós idejű – társadalom- és/vagy kormánykritikát megfogalmazni, mert ennek a regénynek a tér- és időbeli kiterjedése nincs semmiféle hatással a mára. A múltat meg minek kritizáljam? És ha ez a szándék – mármint a kritizálás – szándéka vezérelt volna, akkor saját kézzel fojtom meg az eszképizmust, márpedig a regények sikerének ez jelentős faktora.
A regényekben jelentős reflektorfénybe kerül Kádár János mint a budapesti rendőr-főkapitányság vezetője. Némi provokatív éllel: rehabilitációs kísérlet? A valóságban hogy ítéli meg a figurát, a szerepét stb.?
Kóstolgat, kedves Péter, kóstolgat. Kádár nem volt sem az ördög, sem az angyal, nem volt sem nemzetmentő, sem nemzetvesztő. Könnyű őt meg a „művét” utálni, de annyit azért legalább engedjünk meg, hogy ő egy háromdimenziós ember volt, kiváló stratégiai érzékkel, erős gyomorral és még valamivel, amit nehéz meghatározni, de enélkül nem vezethette volna az országot mondjuk harminc évig. Vele és a korszakkal kapcsolatban idegborzoló hasonlatossággal történik az, ami ’46–48-ban történt a Horthy-korszakkal. A zászló ugyanaz, egyedül az azt tartó politikusok változtak (?): „A múltat végképp eltörölni!” Nem gondoltam volna, hogy Kádárnak még egy fikciós fellépése is ilyen mély érzelmeket kavar. Nem vagyok történész, regényeket írok, és egy ökör lennék, ha egy ilyen kiváló adottságokkal megáldott szereplőt nem emelnék be a többi közé. (És csak azért, mert piszkált: az a politikus dobja az első követ Kádárra, akinek nem szárad vér a kezén. Nézze csak meg, kik szidják. És hogy kik éltetik. És kik akarják kiradírozni őt.)
Ne felejtsük el, hogy krimiről beszélünk! A műveivel 2008-tól gyakorlatilag új pályára állította a hazai krimiírást. Ma miként ítéli meg a műfaj irodalmi helyzetét?
Mintha a Budapest noir megjelenése óta eltelt tizenöt évben nem sok minden történt volna. 15 év sok év, és mégis. Még mindig és még mindig azt látom, hogy tíz kortárs magyar krimiszerzőből kilenc azt mondja magában egy ködös reggelen: ilyet én is tudok írni. És nekiáll anélkül, hogy minimálisan olvasott lenne a műfajban, tisztában lenne a műfaji leágazásokkal, szabályokkal, hadd ne soroljam. Ijesztő, és egyben árulkodó is, hogy a legtöbb kortárs magyar krimiszerzőnek semmit sem mond Simenon, Saylor vagy éppen Block neve. Nem értem az egészet. A „weird fiction” alkotói közt olyan világszínvonalú szerzőket sikerült kitermelni, mint Moskát Anita vagy Veress Attila. Akikről egyébként az első bekezdés után lerí, hogy 1. tudja, mit csinál, 2. tudja, milyen műfajban alkot, 3. tudja, mitől jó, amit ír. A krimi világában még mindig a konjunktúralovagok szaladnak elöl, és lengetik a házilag varrott zászlót.
Miként látja alkotójukként: Nemes Albert főfelügyelő és Gordon Zsigmond újságíró karaktere hol ér össze, hol távolodik el egymástól? Mennyi belőlük a műfaji (hard-boiled, noir) „kötelezettség”?
Mindkettő egyszerre tipikus és atipikus hős. A noir goromba, magányos hősre épít, aki egyedül száll szembe a világgal. Gordon goromba ugyan, de Krisztina miatt nem magányos. Nemes pedig nem egy kiégett, korrupt zsaru. Szándékoltan nem akartam klasszikus figurákat írni, egyfelől mert nem érdekelnek, másfelől meg valahogy környezetidegennek érzem őket. Mindkettejükben egy közös: megoldani az ügyet, megtalálni az elkövetőt, és valamilyen módon igazságot szolgáltatni. Gordon esetében ez – a Horthy-kor objektív körülményei miatt – ritkán valósul meg a törvény keretein belül, és mindig kreatívnak kell lennie. Nemes viszont egy tisztességes és megbízható jogrenden belül él és nyomoz, noha azért neki is vannak fenntartásai, és tisztában van vele, hogy a keretek – javára és ellenére is – nem olyan kőbe vésettek, mint látszik.
A Hungária zenekar dalai fontos részét képezik a sorozatnak – csak gegsorozat, vagy ennél több?
Ez a sorozat nem született volna meg a Hungária együttes dalai nélkül, pont, így már csak ezért sem lehet gegsorozat. Fenyőék egy olyan Magyarországról énekeltek, ami soha nem létezett – mégis milliók éreztek iránta nosztalgiát. Ez komoly teljesítmény, amit igyekeztem tisztelettel és kreatívan kezelni. Ahogy Sulyok Dezső, ifj. Horthy Miklós vagy a reptéri vasút szerves részét képezik ennek a világnak, úgy a Hungária dalai, a Játékos és a Hotel Menthol is ennek a világnak a szereplői, mondhatni alapvetései.
+1 KÉRDÉS
A Budapest novemberben című kötetéből képregény készült és jelent meg tavaly, Kalászi Benjamin rajzaival. Mennyire lett sikeres? Illetve hogyan alakul a könyveinek külhoni sorsa?
A képregény kiadója közölte, hogy az összes példány pár hét alatt elfogyott, aminek nagyon örültem, ahogy a megjelenésnek is. A külföldi megjelenések sora évről évre mindig eggyel vagy kettővel nő, és most talán sikerül meg jobban meglódítani a megjelenéseket. Az Open Books finanszírozásában elkészült a Második Magyar Köztársaság angol fordítása, amelyet egy amerikai olvasóm, John Michel szerkesztett meg az amerikai olvasók igényei szerint, sőt neki köszönhetően nemsokára elkészül a Budapest Noir új fordítása is, mivel a Bűnös Budapest angol nyelvű változata már szerkesztés alatt áll. Hálás vagyok John Michelnek, mert nélküle – a könyvpiac nem könnyű helyzete folytán – sokkal nehezebb lett volna megtalálni az új kitörési pontot az angol/amerikai, illetve a tágabb piacra is, hiszen több, kisebb nyelv esetében a kiváló minőségű angol fordítás közvetítő nyelvként szerepelhet.
