Hogy mit tehet egy nyomorult külügyminiszter, ha előre látja hazája vesztét, de a bőrén érzi saját tehetetlenségét? Tuvalu külügyminisztere, Simon Kofe mindenesetre eléggé el lehetett keseredve, ha úgy üzent a glasgow-i ENSZ klímacsúcs résztvevőinek, hogy derékig begázolt a tengerbe, hogy videót készítsen. Abba az óceánba, amely lassan, de biztosan végleg elnyeli Tuvalut, majdnem nyom nélkül eltüntetve az ország kultúráját is.
A csendes-óceáni Tuvalu kilenc szigetből áll, közülük kettőt szinte már teljesen ellepett az emelkedő tenger. A legtöbb sziget alig három méterrel van a tengerszint fölött, az előrejelzések szerint a 11 ezer lakosú ország száz, vagy akár ötven éven belül lakhatatlanná válhat. Kofe erre akarta felhívni a figyelmet, hogy a skóciai klímacsúcs konferenciatermeiben tárgyaló vezetőket is szembesítse azzal: a világ egyes részein már nincs idő halogatni a fellépést a klímaváltozás ellen.
Az Ausztrália és Hawaii között félúton fekvő Tuvalu az éghajlatváltozás okozta tengerszint-emelkedés miatt a világ egyik legveszélyeztetettebb országa. A sziget 11 200 lakója már többször követelte a világ országaitól, hogy hozzanak komolyabb intézkedéseket a klímaváltozás elleni küzdelemben. Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök a csendes-óceáni országok vezetőinek Cook-szigeti találkozóján most bejelentette, hogy megállapodást írt alá a tuvalui miniszterelnökkel. Ennek értelmében évente 280 tuvalui kaphat új vízumot, ami lehetővé teszi, hogy Ausztráliában éljenek. Ausztrália 16,9 millió ausztrál dollárt adna arra, hogy 6 százalékkal növeljék a fő sziget területét. Tuvalu már régóta foglalkozik azzal, hogyan védekezzen a tengerszint emelkedése ellen, szeptember óta pedig az alkotmány kimondja, hogy Tuvalu államisága örökre fennmarad, akkor is, ha az éghajlatváltozás hatásai a fizikai területe elvesztéséhez vezetnek. Az óceániai miniállam, egykori brit gyarmat, a második világháborúban a japánok elleni hadviselés központja volt, hadihajók százai állomásoztak a kilenc kis szigeten. A mindössze 26 négyzetkilométeres terület a hetvenes években vált függetlenné, alkotmányos monarchiaként tagja a Brit Nemzetközösségnek. A szigetek legmagasabb pontja a tengerszinttől mindössze öt méterre fekszik, egyre nagyobb területeket önt el a víz. A szigetek korábban Új-Zélandot kérték, hogy fogadja be lakóikat, erre most Ausztrália vállalkozott. A megállapodás értelmében Tuvalu polgárai fokozatosan áttelepülhetnek Ausztráliába, ahol biztosítják számukra a szociális és egészségügyi ellátást, a közoktatást. Tuvalu a tragikus helyzet ellenére közben azon dolgozik, hogy a jövő számára legalább digitálisan megőrizze az ország örökségét: történetük írásos és egyéb emlékeit feltöltik a világhálóra.
Nem tudni, vigasztalja-e az ausztrál gesztus a sziget lakóit, gyanítjuk, hogy kevésbé, mint ahogy azt is, hogy ez a csendes-óceáni sikoly nem hallatszik ki a világ amúgy sem halk zsivajából. Azt sem tudjuk, hogy Simon Kofe agyán végig futott-e a gondolat, hogy Ausztrália után lesz-e hová menekülni, vagy be kell látni, a világ véges. Esetleg, hogy mibe gázolt bele valójában, amikor hazájáért szót emelt: „csak” a civilizációba, amely jelenlegi formájában fenntarthatatlan, de rohan a vesztébe.