Olvasom, hogy a fölérendelt cél érdekében az ellenzéki pártok összefogására feltétlenül szükség van. A cikkben (Az ellenzék fölérendelt célja, november 2.) Fábry Béla szépen, korrekten megindokolva kifejti, hogy a fölöttes cél szükségképpen a versengő csoportok, adott esetben a pártok együttműködését eredményezi. Az okfejtés összekapcsolja a fölöttes cél eléréséhez szükséges összefogást mint feltételt, a győzelem gondolatával. Pontos, közérthető okfejtés.
Bizonyára köztudott, hogy van elegendő ellenzéki szavazó ahhoz, hogy a kormány ne kapja meg a többséget. Amennyiben a kormányt támogatók változatlan módon továbbra is a kormánypártokra szavaznak, akkor a többi szavazó, ha együtt szavaz, minden gond nélkül többségbe kerül. A regnáló kormánypártok számára nemhogy a kétharmad, de az egyszerű többség sem jön össze, ha csak egy ellenféllel kerülnek szembe. Ebből az következik, hogy a kormány minden tervével egy összefogott, hatásosan politizáló, erős ellenzék ellen készül.
Ehhez képest az egy tömbbe szervezett kormánypártiak Góliátjával szemben legalább hat tehetséges Dávid készül harcba szállni. Egyikük sem képes annyi szavazatot gyűjteni, hogy egyedül győzzön. A legnagyobb sem. Ma nem ismerünk olyan megszervezhető együttműködést az ellenzékiek között, amely összemérhető lenne a kormányoldal támogatottságával.
A megosztottság abból adódik, hogy az ellenzék összetétele az erősen jobboldaltól a zöld gondolat képviselőin, a liberálisokon, a szociáldemokratákon át a határozottan baloldali közösségekig terjed. A kormányváltásban érdekelt választók, akik nem fogadják el a felsoroltakat, legalább annyian vannak, mint a pártot választó közönség.
Ha lenne is egy közösen választott Dávidunk, aki harcba száll, minimum hat parittya lenne a kezében, ami nem praktikus. A fölöttes cél létezik, és egyértelműen az összefogás irányába hat. Az a kézzelfogható, nem megkerülhető nehezítés is működik, hogy csak a teljes együttműködés a hatásos, ami a lehetséges együttműködések legnehezebben megvalósítható változata.
Feltéve és megengedve, hogy összerakjuk a fölöttes célnak egyedül megfelelő teljes együttműködést, nem árt észrevenni, hogy a verseny a két oldal között csak ezt követően kezdődik. A nyilvánosság helyzete, a közmédia kormány általi megszállása, az anyagi hátrányok akkor is problémát okoznak, ha egyébként helyesen szervezzük meg magunkat.
Be kell látni, hogy az összefogás kényszerének elfogadása szükséges, de a szabálykövetés, ha jól végezzük, a startvonalra állít bennünket, nem több. Ha elhibázzuk, az nagy baj, de egyébként nem játszik szerepet az eredményben. Ez a felismerés kell ahhoz, hogy végre tartalmi kérdésekkel foglalkozzunk.
Most úgy indulunk a választáson, hogy a start pillanatáig egymást győzködjük: meg kell felelni az együttműködési kényszernek. Közben az ellenfél most is kijelöli az egyetlen, jól felkészített bajnokát a párviadalra, akiről már kiderült, hogy tud győzni. Vele szemben nagyon kedves, szimpatikus Dávidok indulnak, akik arról egyeztetnek, hogy betartják vagy sem a fölöttes cél, a választási győzelem kivívásához elengedhetetlen teljeskörű együttműködés szabályát.
Látszik, hogy a kormányoldal arra számít, az ellenzék jövőre, meg a következő országgyűlési választáson is megvalósítja az egyedül hatásos teljes együttműködést. Ez a munkahipotézise, aminek megfelelően cselekszik. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy esély sincs a teljes összefogásra.
Innentől ez egy teljesen érdektelen purparlé. A fölérendelt cél az egyetlen ellenfél legyőzése. Keressük meg azt a vele szemben induló versenyzőt, aki megkapja a feladatot: mérkőzzön meg a győzelemért. Aki másként cselekszik, az eldöntöttnek fogadja el a választást, és az ellenzéken belüli versenyt rendezgeti türelmesen, esetleg cinikusan. Aki már volt sportminiszter, bizonyára jól ért az esélyek számbavételéhez.
Csak megemlítem, hogy a “Dávid parittyával” megoldás foglalt. Hat vagy még több parittyával különösen esélytelen. A csodák nem ismétlődnek.
Új megoldás kell. Példának okáért, ha a DK a végkifejlet, akkor a mostani választás eleve elveszett. Érdemes tehát kihagyni a politikai koncentráció hosszadalmas, meglehetősen nagy pusztítással járó szakaszát. (Erről részletesen a Népszavában: Akarom én ezt? 2022. június 30.)
Az összefogásról folytatott végtelen beszélgetés teljesen fölösleges, mi több, időrabló, figyelemelterelő. A felettes cél spontán hatása logikus, érvényes, de a szereplők érdekérvényesítése nagyobb szerepet kap.
A teljeskörű együttműködés, a platformok szövetsége (lesz egyszer) a megoldás, egy választási pártban. Lehetne ilyen, de a ma működő pártvezetők (és valós érdekeik) nélkül. Most nem lesz. Meglehet, épp miattuk nem.
