Az elmúlt évtizedekben világszerte megindultak és felerősödtek a társadalmi viták az eutanázia kéréséről. Mind sürgetőbben merült fel az igény, hogy legalább vizsgálják meg az államok, hogyan lehet az elviselhetetlen mértékében szenvedőknek a kegyes halál intézményét megszervezni. Magyarországon húsz éve nem akadt a témának hivatalos gazdája. Most viszont újra felszínre került a kérdés: dr. Karsai Dániel, ALS betegként a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult azért, hogy maga dönthessen az élete befejezéséről.
Nyilatkozatában az életvégi döntés két változatban fogalmazódik meg. Egyrészt mint az orvos által asszisztált öngyilkosság. Ekkor a beteg szándéka és akarata arra irányul, hogy véget vessen az életének, de már fizikailag nem képes a cselekedet végrehajtására. Ez lehet tabletta vagy halált okozó infúzió, amelynek szabályozott beadását a beteg tudja működtetni. Az asszisztált öngyilkosság esetében nem az orvos hajtja végre a halált okozó beavatkozást, hanem maga a beteg.
Szerepel a beadványban az aktív eutanázia engedélyezése is. Amit Helga Kuhse filozófus 1991-ben így fogalmazott meg: „az a tett, amelynek során A kioltja B életét B érdekében.” Más bioetikusok szerint a halált okozó cselekedet, az eutanázia kritériuma a következő: a halálnak szándékosnak kell lennie, nem véletlenszerűnek, továbbá még egy személynek részt kell venni a történésekben, például egy orvosnak. A szenvedés bizonyítása szükségszerű: ebben az értelemben a szenvedés lehet tudatosan megélt fájdalom vagy szellemi félelem. Illetve szükséges annak bizonyítása, hogy a betegség komoly terhet jelent a páciens számára.
A bioetikusok megegyeznek abban, hogy a halált okozó cselekedeteket a jó szándék vagy egyéb, emberiességből eredő elhatározás motiválja, mint például a szenvedés befejezésének kívánalma. Gyilkosságnak nevezik azonban azt a tevékenységet, amelynek motívumai nem ezeken az alapokon nyugszanak. Úgy vélik: „minden olyan eszköznek, amely halált okoz, olyan természetűnek kell lennie, hogy a betegnek ne okozzon még több szenvedést, mint amennyi volt". A fájdalommentesség tehát fontos feltétel, ami azt kívánja meg, hogy minden halált okozó cselekedetnek olyan fájdalommentesnek és kegyelmesnek kell lennie, amennyire ez lehetséges. Megegyeztek ugyanakkor abban is: ha nem ezen fenti kritériumok alapján határozzák meg a fogalmat, akkor "nem lehetséges az abortuszt az eutanáziától megkülönböztetni.” (Erről T. L. Beauchamp és A. I. Davidson írt 1979-ben.)
Milyen feltételek közé érkezik Magyarországon az alkotmányjogász kérése?
Itt már annyi kapaszkodó sincs, amennyi 1993-ban volt, amikor az Alkotmánybíróság elé került a kérdés, és az elutasította. Az elmúlt 14 év alatt pedig végleg elolvadtak a betegjogok. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) elvesztette jogát az orvosi hívatás erkölcsi önszabályozására. A Covid járvány kezdeti szakaszában a kormány végrehajtotta - ne szépítsük: a társadalom tudtával és asszisztálásával - azon egészségügyi intézmények kiürítését, ahol súlyos szakápolásra szoruló betegeket ápoltak. A sorsukról ugyanúgy nincs semmi hír, mint arról, hogy a járvány alatt hány betegnek nem jutott valódi lélegeztetőgép, és hányan haltak meg a személyzet hiány miatt. A "szájbefogó" törvények miatt a passzív és aktív eutanázia kérdése is csak a szakma belső közbeszédében észlelhető.
Nem rendítette meg a társadalmat a szociális törvény átfogalmazása sem, mely szerint a sorsáért mindenki maga felelős, utána a családja, és csak legvégső esetben következik az állam. Még akkor sem, ha ez sok esetben az egyén számára maga a Taigetosz. A gyakorlatban éppen most készül kilódítani a kormány Iványi Gábor egyházának oltalmazó otthonából az öreg, beteg hajléktalanokat.
Közben beindult a médiazaj a kérdés körül, sőt petíció aláírására is van lehetőség. A kérdés az, a kérvényt aláíróknak van-e fogalmuk az élő végrendelet, a minimum terápia, a nem újraéleszteni utasítás (Do-Not-Resuscitate, DNR), az ellátás és kezelés visszautasítása vagy az előzetes jognyilatkozat mibenlétéről. Tudnak-e az eutanázia különböző formáiról, mint az aktív, passzív, direkt, indirekt, kényszer (titkos, „bátorított” „helyettesített döntésű”), önkéntes/nem-önkéntes eutanázia. A kórházakban azért beszélnek egymással az emberek, még ha erősen titkolják is egy-egy beteg szokásostól eltérő halálának tényét. Az eutanázia bármely formájának gyanújáról sem szokás hivatalosan szót ejteni.
A holland közvélemény az eutanáziát szabályozó törvény elkészültét megelőző tíz-tizenöt évben már tudott olyan esetekről, amikor az orvosok tevékenysége egyes esetekben kimerítette az aktív eutanázia fogalmát. A helyzetről szóló jelentést egy bizottság Jan Remmelink professzor vezetésével 1991-re készítette el. A jelentés kiterjedt az életkörüli döntések vizsgálatára. Például, hogy az ópiátokkal végzett fájdalomcsillapítás megrövidíti-e a beteg életét; milyen kezelés megszüntetése vagy elhagyása okozza a beteg halálát. Vizsgálták, mely kezeléseket lehetett beszüntetni, és hogy előfordult-e aktív eutanázia. A 15 éven át tartó társadalmi és a 3 éven át folyó parlamenti vita után, 1994-ben, majd 2001-től törvényileg szabályozott formában vált elérhető gyakorlattá a különböző korosztályok számára az eutanázia Hollandiában.
Végül az eutanáziával kapcsolatos vitákban alig halljuk az ápolók hangját. A különböző vizsgálatok azonban azt feltételezik, hogy az ápolóknak igen is van véleményük. Sokszor ők azok, akik a kórházban a beteg kérését az orvos felé közvetítik. Ez a helyzet márpedig nagyon értékes pozíció, mert aki betölti, az végigkísérheti egy jogilag szabályozott folyamat első lépéseit.
A kérés, hogy mindenki maga dönthessen a sorsáról, meggyőző, de sem a beteget, sem a segítőt, sem az eutanáziát végző orvost, sem a megszólított társadalmat nem lehet ezekkel a gondolatokkal egy zavaros jogi, etikai, szakmai környezetben magára hagyni.