Arról, hogy miért nem fut be a varsói gyors Budapestre, már írtam itt (Tengelyhatalmak, október 30.). Írásomban a két ország eltérő jellegzetességei közül hatot mutattam be. Most ezekhez egy hetediket toldok hozzá: a lengyel ellenzék nem akarta ígéretekkel, pl. magasabb bérrel „megvenni” a választókat, hanem vállalta, hogy méltóságukat, szabadságukat, személyiségi jogaikat megvédi a néha brutálisan zsarnoki, néha álszent és ájtatos mantrákkal kábító kormányhatalommal szemben.
Az előző írásban bemutatott hat különbözőség: 1. a lengyel népesség jóval fiatalabb; 2. Lengyelországban sokkal több a valódi (100 ezer lakos fölötti) nagyváros; 3. lengyelek tömegei tapasztalták meg a Jaruzelski puccs óta eltelt negyven év során , hogy milyen az élet és a demokrácia Nyugat-Európában; 4. a lengyel társadalom inkább hajlamos az aktív ellenállásra (v. ö. a Deák Ferenc óta divatos passzív ellenállás), amit a katolikus egyháznak az aktuális elnyomókkal szembeni kiállása is mutat; 5. a lengyel ellenzék pártjait – éppen eltérő szavazóbázisuk és gerinces hagyományaik miatt nem tudta megvenni-megtörni a Kaczyński rendszer; végül 6. a lengyel ellenzék azért is utasította el a populista-nacionalista ideológiát, mert egyenes gerincű, az európai értékeket világosan képviselő, erkölcsileg kikezdhetetlen, bátran érvelő vezére, Donald Tusk állt szemben a lengyel kormánypárt puritán vezetőjével, Kaczyńskival (akinek nem Lölője, hanem macskája van).
Előre bocsátom állításomat: Magyarországon – az egyetlen Momentum kivételével – az ellenzék pártjai nem józanodtak ki a fiskális alkoholizmusból. Ígéretversenyben akarnak túllicitálni a kormányon, európai minimálbért (akármit jelentsen is), jobb anyagi körülményeket ígérnek. Lengyelországban 1990 óta nincs fiskális alkoholizmus, a lengyel ellenzék pártjai a személyes szabadság védelmére szövetkeztek, ami minden ellenzéki választó számára világosabb, hitelesebb, mint bármilyen anyagi ígéret.
A magyar ellenzék pártjai nem azzal érvelnek, hogy a kormány megfojtja és évszázados elnyomás alá kényszeríti Magyarország valamennyi lakóját, mert megszünteti az oktatás, a gyógyítás, a vállalkozás, a tudományos kutatás, a sajtó szabadságát, veszélyezteti a pártatlan és semleges igazságszolgáltatást és a közigazgatás tisztaságát, hanem azzal, hány forinttal lesz jobb a polgároknak, ha őket választják. Ezzel szemben a lengyel ellenzék pártjai a választók tömegeit a saját szabadságuk megvédésére hívták harcba: a nőket a saját testük feletti önrendelkezés visszaszerzése érdekében (az abortusz engedélyezése); a polgárokat az igazságszolgáltatás pártatlansága és semlegessége, a véleménynyilvánítás és a sajtónyilvánosság szabadsága védelmére, az Európához tartozás egyértelmű és feltétel nélküli kinyilvánítására. Amihez képest az adózás áttekinthetősége és a gyereknevelés költségeinek megosztása csak másodlagos kérdésként merült fel.
A magyar politikai osztály – az ellenzék is, a kormánypárt is – az állam, azaz az adófizetők, a jövedelem- és vagyontulajdonosok különböző arányú kifosztását tekinti győzelme céljának. A lengyelek a „méltó élet” szabadságát szeretnék a saját ízlésük szerint védeni vagy kiterjeszteni.
A két ország közötti éles különbség a gazdaságpolitikai alapállásban is kitapintható. Amíg Lengyelország esetében a rendszerváltás radikális szakítást jelentett a megelőző szocialista korszak, a pénzszórással közhangulatot vásárló (Kádár-epigon) Gierek-rendszer gazdaságpolitikai hazugságaival, addig a magyar gazdasági rendszerváltás a vállalati szektorra koncentrálva csak a privatizáció felvállalásában jelentett szakítást a késői Kádár-korszakkal. Ugyanakkor a nyolcvanas években végrehajtott szakadatlan reformok a rendszerváltó többségben azt az illúziót keltették, hogy megúszható a „koraszülött jóléti állam” (Kornai János) elvetése.
Lengyelországban 1990. december 17-én Balcerowicz, a sokkterápia atyja a lengyel országgyűlésben, a szejmben elmondott beszédében nem kertelt: megértette és elfogadtatta a lengyel választókkal, hogy vége a megvesztegetésnek, a kábításnak: „Véget kell vetnünk annak a színjátéknak, amelyben az emberek úgy tesznek, mintha dolgoznának, az állam pedig úgy tesz, mintha fizetne. Világos célokat megfogalmazó programot kell kidolgozni, amelyet a társadalom most még támogat.”
A lengyel sokkterápia a lakosság életszínvonalát hihetetlen mélyre – bár a magyarnál nem sokkal mélyebbre – taszította, de a szerkezeti átalakulást követően az egymást váltó kormányok elképesztően gyors felzárkózást értek el. Bármelyik oldal került is hatalomra, nem lépték át a költségvetési hiány és a magas államadósság közösen elfogadott határát. Mindig látták az állam pénze mögött az adófizetőket is, ezért a választókat nem "lábon vették”. Erre csak a mostani választási küzdelemben tettek Kaczyńskiék a lengyel falvak népe felé gyenge és megkésett kísérletet. Mindent bedobtak, amit Orbántól tanulni lehet: a költekezést, a gyűlöletkeltést, a társadalom szövetének szétszakítását.
Magyarországon ugyanakkor a rendszerváltás után is – Bokros Lajos a következő öt évre kiegyensúlyozott növekedést eredményező stabilizációs csomagja (1995) és Bajnai Gordon válság-kormányzása (2009) kivételével - fennmaradt a közönség megvásárlása, elkábítása, záporozó ígéretekkel és a hatalomhoz bújás reflexét kiváltó fenyegetésekkel.
Ez nem a 2000-es években kezdődött, hanem a Hazafias Népfront országos tanácsának 1961-ben megtartott ülése óta tartott. 1961. december 8-án, egy hirtelen fagyossá vált decemberi napon fogalmazta meg először Kádár János később elhíresült politikai jelszavát: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” A Kádár-rendszer elviselhetőbbé tette a proletárdiktatúra mindennapjait, fokozatosan kisebb-nagyobb engedményekre is hajlandó volt. Bevált a kábítás trükkje, hiszen a fegyveres felkelés, a szabadság néhány napos mámora után alig fél évvel, 1957. május 1-én tömegek vonultak Kádár elé, immár elfordulva a levert forradalomtól.
A Kádár-rendszer kicsit több volt, mint annak a beletörődő mondatnak a megvalósulása, amely Gothár Péter Megáll az idő című zseniális filmje kezdő képsorában hangzik el: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.”. Kádár a fokozatos „engedményeket” mint a közönség feltételes reflexét kialakító drogot használta az engedelmesség, az „önkéntes alávetettség” (Max Weber) elérése érdekében. Kézből etette népét, adagolta az elviselhetőséget megalapozó falatkákat.
Ennek eredménye a szinte mindenkinek elérhető „szegényesség” és a szinte mindenki által elfogadott „igénytelenség” - ami a "majd csak lesz valahogy" felelőtlenségébe torkollott. A közönségre hamiskásan kacsintó Kádár-rendszer még a városokba beterelt, munkássá emelt prolikból is az önző szocialista kispolgár archetípusát tenyésztette ki az engedmények és jutalomfalatkák adagolásával. A késői Kádár-korszak a panellakás + Trabant + víkendház szentháromságával a tökélyig fejlesztette a szocialista kispolgár önzését. Akinek ennyije sincs, azzal minek is törődni. Akinek ennyije van, az minek is törődne bármi mással.
Az igénytelenség és az önfeledt felelőtlenség tette azt, hogy amíg az elit Magyarországon a költségvetésről, Lengyelországban az adófizetők pénzéről beszél, világosan érzékeltetve azt, hogy a költségvetésnek csak az adófizetőktől beszedett adókból lesz pénze. Ha az adófizetők nem fizetnek, ha zsebükkel nem szavaznak nemes célokra, akkor nem telik az orvosok, tanárok béremelésére, a nyugdíjasok életszínvonalának emelésére, nem számíthatnak a fiatal házaspárok önfeledt CSOK-ra. Emiatt a lengyel választók a nyerést tartják szem előtt, a magyarok a nyereséget. „Mecsoda különbség!”
A választók kábítása – akár Kádár, akár Antall, akár Horn Gyula, Medgyessy vagy Gyurcsány, akár Orbán teszi ezt – sokba kerül. A választási pálinkát nem adják ingyen, ráadásul a versengő pártok nem a választók saját erőfeszítései nyomán elérhető felemelkedést, hanem a kormányuk által osztott nagyobb szelet és vajjal jól megkent kenyeret ígérik egymást túllicitálva. Éppen ennek a következményeként kénytelenek a saját hatalomra kerülésük, illetve hatalmon maradásuk érdekében az országban megtermelt jövedelemnél jóval többet elosztani a választóik között. Ennek „szándékon túli eredménye” az államháztartás deficitje és az ennek befoldozására felvett hitelekből egyre csak hízó államadósság.
Kiköltekezés és megszorítás váltakozik, mintha az egyébként egymást látni sem bíró két ivócimbora mindig hitelből hívná meg egy újabb pohárra a kocsma közönségét. Így sem ők, sem a közönség nem képes leszokni az alkoholizálásról. Ennek a jelenségnek az érzékletes ábrázolására találta ki Kopits György 2006-ban a „fiskális alkoholizmus” fogalmát, majd foglalhatta el a Bajnai Gordon kormányzása alatt létrehozott Költségvetési Tanács elnöki székét.
Az átlátható és kiszámítható gazdaságpolitika folytatását és ennek ellenőreként a Költségvetési Tanácsot a Fidesz elszabotálta, azt a látszatot keltve: már leszokott az alkoholizmusról, hiszen a Fidesz alatt a kimutatott hiány kevesebb lett. Ennek eltüntetéséhez eladta a családi ezüstöt, azaz elorozta a magánnyugdíjpénztárak megtakarításait, lenyúlta az európai adófizetők segélyét, és nem engedte, hogy az alacsony jövedelműek és a legatyásodott ágazatok dolgozói (tanárok, nővérek, szociális munkások) emberhez méltó életet élhessenek.
Ez a mese egészen a 2022-es választások megnyerése érdekében „röptiben” elköltött, a GDP közel 10 százalékát kitevő pénz miatt megugró államháztartási hiányig tartott. A Fidesz által ekkor már nem is palástolt fiskális alkoholizmusból a magyar ellenzék pártjai sem voltak képesek kijózanodni: azért ígérnek – a Momentum kivételével – hetet-havat, mert nem kell tartaniuk attól, hogy hatalomra kerülnek, és valaki számonkéri rajtuk az ígéreteiket, meg az észszerű és takarékos gazdálkodást.
A magyar közönség számára – Kádár János óta - nem a szabadság a fontos. Ez a rendszerváltás utáni kormányokkal meg a mindenkori ellenzékkel csak folytatódott, mert a politikai osztály szinte minden tagja jókedvű ingyen poharazásra biztatja őket. Aminek csak abszurd illusztrációja, hogy egy ellenzéki - a valóságban csak a kormány kegyétől létező - törpepárt egyenesen az ivásra utaló nevet választott magának.
Lengyelországban a rendszerváltás óta minden politikai oldal által betartott törvény tiltja a kormányok, az állam szédelgő magatartását, a túlzott és finanszírozhatatlan államháztartási hiányt és a magas államadósságot. A lengyelek nem mutogatnak Brüsszelre, nem szidják a „tudománytalanul kiagyalt” maastrichti kritériumokat, egyszerűen tudják, hogy az ország polgárainak kirablásához vezető eladósodás (vagy a hiányt csökkentő megszorítás, vagy a magas hiány miatti infláció) nem szép dolog. Akár a zsidók (ld. nácik, nyilasok, stb.), akár a burzsujok, gazdagok (komcsik és balos szocdemek), akár a nemzethez nem tartozók (nacionalisták, populisták) pénzét rabolják el a szebb jövő érdekében, a következmény mindig ugyanaz: az erkölcsi elzüllés, a dühöngő alkoholisták hőzöngése. Ezért (is) a lengyelek inkább – eddig legalábbis – fiskális absztinensekké váltak.
Ki kéne józanodni már!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.