- Teremtő kimozdulás (Áfra János: Omlás)

Nem adja könnyen magát Áfra János ötödik verseskötete: összetett poétikájú, többszörösen rétegzett költői művet kap, aki kezébe veszi az Omlást, tudatosan szerkesztett, komoly, sőt komor, tört ritmusú és képi világában is töredezett, olykor váratlanul lágy, lírai szöveget. A Margó Fesztiválon zajlott könyvbemutatóján Áfra egy ponton arról vallott, hogy mottóit jórészt már tudatosan elhagyta versei elől, de most újra előfordulnak az Omlásban – többek közt Borbély Szilárdtól, Takács Zsuzsától, akikhez szoros szellemi kötelék fűzi. A legelső vers, Az éberítő elrugaszkodás mottója rögtön bevonzotta a figyelmem, Áfra a ChatGPT-től idézi: „A romok a fejlődés magvai.” A ChatGPT vélhetően arra gondolhatott, a helyzethez adaptálódva költői emelkedettséggel, hogy az új csak a régi romjain épülhet fel, a mag a romokon fog kicsírázni, ezért a fejlődéshez időnként valaminek a pusztulása szükséges. A vers viszont valami másról szól, ott a lírai én arra vágyik, hogy „célt találjon bennem / a boldog tervezetlenség, / és szabadon bolyonghassak / a történetnélküliség erdejében, / ahol nincs kikényszerítve / a vége semminek.” Ezt a köteten és akár versen belüli széttagolódást és folytathatóságot sugallja az elővers, tartalmával és szerkezetével egyaránt; utalásrendszere pedig egy többszintű poétika szabályainak megismerésével bontható ki részleteiben.

Oszlop. Alapfal. Anyagfáradás. Hidak. Entrópia. A cikluscímekből olvasatomban egy történet áll össze egy roskadozó házak és hidak tagolta elhagyott városról, amelyet jórészt visszafoglalt a természet. Az elővers mottója beleilleszkedik ebbe a motívumba, a romba dőlés – romokból újjászületés gondolatköre mentén, vagy a Repedező ég című vers az Alapfal ciklusban, a Felezési idő az Anyagfáradásban. Utóbbi vers a csernobili atomkatasztrófára és következményeire reflektál erőteljes, látnoki képekben, ráolvasás-, avagy átokszerű refrénsorral: „Ess hát darabokra, atomkárosult test.”

„Fontos, hogy a versek sokféle irányból, különféle hagyományrétegeket megidézve szólalnak meg, és a kötet szólamai nem kívánnak összeállni egyetlen bölcs beszélő intelemfolyamává” – írja Krupp József figyelemre méltó recenziójában a Rítusról, Áfra János előző verseskötetéről (Jelenkor, 2017/2.). Ez a fajta sokágú és széttartó megszólalásmód megfigyelhető az Omlás vonatkozásában is. Könnyű eltévedni a szöveglabirintusban, amelynek megvannak a világos szabályai és szigorú logikája, de szellemi rugalmasságot, teremtő kimozdulást vár attól, aki közel akar kerülni hozzá. Fontos irodalmi előképe a Weöres Sándor-i hagyomány, illetve annak részeként a személytelenné tett megszólító/megszólított, aki nem ragaszkodik többé az én, a tudat integritásához, inkább az univerzális tudattal való egyesülést célozza meg. Ezt gondolja tovább a Hiányzó részek című vers az emberi test irányában: a fizikai hiányok, csonkítások nem vezetnek többé a test széteséséhez, a testi integritás megszűnéséhez. Immár minden pótolható implantátumokkal, a gépekkel folytatott lassú egyesülés szinte észrevétlen átmenetet hoz a kiborg létezésbe, mely a tudat határait és mibenlétét is átalakítja.

A REM című vers jó példája a kötetben többször felbukkanó mágikus realizmusnak. A költemény vázát adó gondolatritmus íve elegáns, olyan, mint egy kecses híd. Az álomról és az álmodás folyamatáról, természetrajzáról mutat sodró, színes tablót, álomtörténetekkel, embertelen alváskísérletekkel, a rémálmok ábrázolásával, de ennél többet tesz, amikor teremt egy önálló nyelvi univerzumot.

Ez az izgalmas világ beszippantja, megborzongatja, néha megrágja és kiköpi az olvasóját, de mindig egy friss, szinte provokatív nézőpontot kínál, amibe izgalmas belehelyezkedni: számomra ez Áfra János költészetének hajtóereje. Tisztán álmodóknak mondja a tudatos álmodás gyakorlóit, akik álmukban is éberek. Ott maguk irányítják a cselekményt, szervezik az álom belső logikáját: „Felébredhetnek kedvük szerint, majd újra folytatják / a félbeszakított álmokat, ahogy az istenek tennék.” (Kalligram, 2023. 144 o.)