Bárcsak olyan példás gyorsasággal oldódnának meg környezetvédelmi, netán oktatásügyi kérdések, mint amilyen szélsebesen intézte el Dúró Dóra, a Mi Hazánk elnökhelyettese, hogy tizennyolc év alattiak ne látogathassák a Nemzetközi Sajtófotó Kiállítást a Nemzeti Múzeumban. Mindezt a gyermekvédelmi törvényre hivatkozva érték el, mert a tárlaton a nem védett gyermek különben azzal szembesülne, hogy „a 2022-es év legfontosabb eseményeként jelenítik meg az LMBTQ+-kisebbség elleni erőszakot, illetve a meleg idősotthont ábrázoló képsorozaton tekinthetik meg az odalátogatók például azt, hogy női ruhába és tűsarkúba öltözött férfiak rúzsozzák magukat”, indokol a pártközlemény. Mielőtt kényesebb idegzetű olvasóink a szívükhöz kapnának, gyorsan emlékeztetünk rá, hogy nem egy zuglói vagy újbudai idősotthonról van szó, hanem Chilében.
A Magyar Újságírók Szövetsége nem is annyira a „politikai hecckampány” miatt tiltakozott, hanem „az eljárás módszere és üzenete” miatt, hiszen nem a kifogásolt képeket tették olyan helyre, ahol csak „felnőttek” láthatnák, hanem az egész kiállítás anyagát tiltották be a kiskorúak számára, ami azért nem nagy meglepetés, mert a NER amúgy is örökös harcot folytat a valóság ellen. Odakint, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén pedig hét bekötött szemű diák tiltakozott, mondván a valódi gyermeknevelés a minőségi oktatással kezdődik, vagyis jó lenne, ha ott kutakodnának sürgős teendők után az ügybuzgó politikusok. Mindezzel csak az a baj, hogy az igazán abszurddal szemben a normalitás hangjai is abszurddá válnak: Csodaországban igazán csak Szív királynő diktál.
Megint ott tartunk tehát, hogy épp az a korosztály (a kamaszok) nem nézhet meg valamit, amely épp a legfogékonyabb lenne a világ sokszínűsége iránt. Nem engedik meg neki, hogy felháborodjon a képek láttán, kikérje magának vagy megdöbbenjen, esetleg empatikusan álljon hozzá. Előre gyúrt véleményt kap, méghozzá olyat, amit csak nevelés képes átadni: a gyűlöletet, az elutasítást. Ahelyett, hogy kérdésekkel ostromolná ezt a furcsa valóságot, amit világnak nevezünk, maga jelölné ki az elutasítása vagy elfogadása határait, máris belecsöppen a NER megcsócsált alternatív univerzumába.
Pedig aki egy kicsi érdeklődést is mutat történelem, filozófia, művészettörténet iránt, az tudja, hogy nincs olyan dogma (még a nálunk olyannyira üldözött kereszténység sem), amely teljes mértékben képes lenne lefedni a világot. Valami mindig ki fog türemkedni, valami mindig önálló életre kel, mert a valóság pont ilyen szabálytalan. Van, aki ebből a szabadságát kovácsolja ki, más pedig csak a zsarnokságot látja. Kinek-kinek gusztusa szerint.
A bekötött szemű diákok viszont jól látják: a NER számára a tiltás jelenti a minőségi oktatás alternatíváját. A felmutatás és megértés lehetősége helyett készen kapott panelek halmazát erőlteti rá a tanulni vágyókra. És a biztonságot, hogy atyuskánk megvéd minket mindentől, ami csak egy kicsit is káros lehet ránk nézve. Vagyis mindentől, ami nem ő. És ebben a buborékban sosem lesz légszomja senkinek.