- Veres András kötetének címe „A felejtés ellen” abban a hiszemben született, hogy szereplőinek sorsa a feledés lehet

„Rejtő van akkora író, mint Thomas Mann” – idézte fel egyetemistaként mondott, és persze felháborodást keltett mondatát Spiró György Veres András A felejtés ellen című könyvének bemutatóján csütörtök este. Az irodalomtörténész, irodalompszichológus második tanulmánykötete, és a szerző iránti szakmai érdeklődést jól jelzi, hogy megtelt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ konferenciaterme. A provokatív mondat pedig tökéletesen szimbolizálja, amit a Történetek és emlékezések alcímet viselő könyv írója és a beszélgetőtársak, Spiró György író és Csörsz Rumen István irodalomtörténész is vél: „nincs áthatolhatatlan szakadék a populitás és az elitkultúra között”. Így azután a kötetben a XX. századi kultúra olyan figurái is szerepelnek, akiket nem szokás a „fősodorhoz” számítani: Veres András írt mások mellett megbeszéletlen régi mániájáról, Molnár Ferencről, párhuzamosan Karinthy Frigyesről és Rejtő Jenőről, vagy Antonioniról, Kálmán C. Györgyről vagy Bojtár Endréről.

A könyvbemutatón többször is felmerült, hogy mennyire (vagyunk) képesek túllendülni azokon a kereteken, amelyeket kijelölt számu(n)kra a meglévő hagyomány a magas- és a tömegkultúra viszonyával kapcsolatban. Így eshetett szó Spielbergről és az ET-ről, a Csillagok háborújáról mint modernkori lovagregényről; arról, hogy hogy került a nagybeteg Babits éjjeli szekrényére Rejtő-kötet, vagy hogyan szólta le Kocsis Zoltán a Veres András könyvespolcán látott, beköttetett P. Howard-sorozatot, amelyből persze azért maga is idézett.

Ezt némileg árnyalta a következő nemzedékkel szemben megfogalmazott kritika. Spiró György tanárként azt tapasztalta, hogy diákjai nem értik Rejtőt, mert túl igényesnek tartják a nyelvezetét – lám, így is válhat a magaskultúra részévé P. Howard. Elhangzott, hogy a fiataloknak nincs szükségük arra a műveltségre, ami korábban a felnőttséget jelentette, a nagykorúsított olvasók pedig egyre kevésbé olvasnak. Spiró szerint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek volt a művészetről való gondolkodás aranykora. Ám eközben a hallgatóban halkan és titokban megszólalhatott a kétkedő kisördög: vajon biztosan tudhatja, hogy a mai huszonévesek vitái, együttgondolkodásai nem ugyanannyira fontosak, magas színvonalúak, mint az ő húszas éveiben zajlott diskurzusok?

Spiró György - aki maga is szereplője a könyvnek, az Álmodtam neked című novelláskötetéről 2000-ben készült recenzió révén - kiemelte Veres András szabatos, szellemes, jól olvasható nyelvhasználatát is, ami nem jellemző az elméleti munkák nagy részére, ahogy az sem, hogy egy-egy tanulmány terjedelme épp akkora, mint amekkorát megérdemel. Sőt, néha azt érezte, hogy rövidebbek is, mint szeretné. Előfordul ez a pályatársakról készült szövegeknél, köztük a Török Endréről szólónál is, amelyből idézett is a szerző a bemutatón: „A történelemnek az a legnagyobb baja – mondta Bandi –, hogy magában hordja önpusztításának lehetőségét. - A történelemnek mégis van egy mentsége – vetettem ellene –, végül is kultúrát teremtett. - A kultúra nem több – hűtött le –, mint az egyik játszmája a történelemnek. Csak akik részt veszünk benne, azok számára menedék és szabály.”

A résztvevők nosztalgiája azonban nem káros. Sőt, „jótékonyan ellensúlyozza a kritikus szellemet, és ennek azért vannak előnyei is.” Csörsz Rumen István arról is mesélt, hogy középiskolásként Pilinszkyről írt OKTV dolgozatát Veres András így értékelte: „Ez egy szakma. Maguk kedves fiatalok, a nénikéjükkel szórakozzanak, ne Pilinszky János keresztény szimbolikájával.” Az éles mondatok többek számára ellenorientációt, másoknál - így Csörsz Rumen Istvánnál is – inkább a megfelelni vágyást okozta.

De a szigorú kritikus olykor kíméletlen önkritikus is. Annyira közel állt hozzá irodalomtörténész-tankönyvszerző kollégája, Szegedy-Maszák Mihály, hogy annak 2016-os halála után közvetlenül nem volt képes nekrológot írni. Veres András kötetének utolsó írása a Megkésett búcsú, utolsó mondata vallomás: „Azután elment, és én kibeszéletlen maradtam vele. Nem bocsátom meg magamnak.”