;

Ferencváros;Facebook;Kocsis Máté;Baranyi Krisztina;B-közép;

- Heti abszurd: Extra hungariam non plus ferencvárosi ultra

Sok mindenre mondják, hogy a nemzetlélek tükre, a magyar önismeret non plusz ferencvárosi ultrája, de szerintünk mégiscsak az irónia észlelése lehet a keresztvízválasztó. Vagy nem észlelése: ilyenkor van az intellektuális tömegbaleset. Amikor a nemzet egyik oldala elveszti önuralmát az általa vezetett tömegek felett, okkal-joggal ráront a másikra, olyik vehemenciával, hogy ha volna a keze ügyében egy katyusa például (mi más?), akkor halomra katyusázná a nemzet másik oldalát. És elégedetten dőlne előre (nem hátra), végre rend van, s amerre szem ellát, minden merő egy nemzeti érzés.

Így esett a minapi nemzeti ünnepen Baranyi Krisztinával, akit a nagy magyar szabadságharcos B-közép vett a szájára, részben fociultrák, részben politikaiak, és küldött el a vérzivataros századokba, a gyengédség legkisebb jele nélkül mocskos komcsizva, nejlonproletározva, s fohászkodva rögtönítélő stadionért vagy Stradivariért, mindegy, csak rögtön ítéljen halálosan. Ferencváros polgármesterének ehhez nem kellett egyebet tennie, csak megosztott egy fotót, amelyen az 56-os lyukas trikolórba valami jómadár (nyilván ő maga, ki más?) gondosan belefércelte a Magyar Népköztársaság címerét. Lándzsát formálva eme őrült ötletből, Facebook-háttérképként állította bele a fotót a magyar nemzet furcsán dohogó szívébe.

„Drága fradisták, kérlek, csináljatok ezzel a lénnyel valamit!” – kérlelte az egyik szövegértelmező művész a (bármely lénnyel bármikor valamit csináló) drága fradistákat, miután a B-közép vezére (ki más?) nyílt levéllel szállt bele a polgármesterbe. Nevezett ferencvárosi drukker előbb eredménytelenül próbálta meg idézni („bizonyosan ismeri a mondást”) Esterházy Péter híres szélsőjobboldali (vagy jobbszélső) mondásszerzőt, majd az 56-os hősökre emlékezve váratlan stílusbravúrral megkérte a polgármestert, hogy köpjön föl egy nagyot, és álljon be alá, végül utóiratban ismerte be („mielőtt elkezdene mindenféle »Orbánozós, Fideszezős« magyarázkodást”), hogy nem teljesen ostoba, és érti bizony az iróniát, csak nem szereti.

Jó, lehet, hogy emberünk mégis teljesen síkidom, hiszen előtte néhányan már megfejtették a rettenetes rébuszt. Elsőként mindjárt Baranyi Krisztina segített, aki maga tette közzé a fotó forrását: „Sípos Zoltán »Vissza« című alkotása a 23. ARC kiállításon. Fotó: ARC.”

Ezután néhányan szemantikai értelmezéssel, jelképmagyarázattal is szolgáltak, miszerint a képzőművészeti alkotás az Orbán-rendszer visszatérüléséről-fordulásáról szól a kádári idők felé. (Megjegyezzük, imigyen lehetséges az is, hogy Magyarország előre megy hátra.) 

Az önjelölt heraldikusok is tettek egy gyenge próbálkozást, zöld-fehér fáklyaként lángoló elmeként, miszerint 56-ban a Rákosi-címert vágták ki, és Baranyi buta komcsiként a kádári idők címerét varrta vissza, de igazából az eset legfőbb tanulsága az, hogy a fejvesztést követelő üvöltés közben még egy akadémikus is felsülne a székfoglaló beszédével. Nincs annyi ész, amit ne nullázna le egy határ alkalmi lincstörténész.

Az egymás torkának ugró nemzeti elbutulást tovább lendítette a héten Orbán Viktor is (ez legyen az „ő mondata” ezen a héten), aki a forradalom és szabadságharc évfordulóján Veszprémben bujkált egy próbadiktátor álruhájában: a kötcsei piknikre érkezés füttyszavát még csak-csak meg lehetett oldani zenei aláfestéssel, de olyan ciki lett volna a miniszterelnök ünnepi beszédét feliratozni, Liszt-rapszódiákat csendültetve fel alatta.

És most kapcsoljuk Feri-hegyet, ahol Kocsis Máté frakcióvezető állcsúcsig behúzott baseballsapkában, sötét napszemüvegben igyekezett elérni, hogy valaki végre kérjen már tőle egy autogramot. De csak nem ismerte fel senki a Népszava riporterén kívül! Aki ha autogramot nem is gyűjtött be (mi mást nem?), választ azonban kapott a kérdésére: miért posztolt a nemzeti ünnepen Budapestről, ha Bayer Zsolt, Halász János és Kálomista Gábor társaságában Krétán múlatta az időt? A magyarázat szerint a balhét megint egy szegény névtelen fideszes Facebook-kezelőfelület vitte el, aki hasonlót hibázott, mint amikor egy másik kiborg a nagyon dolgozó, máskülönben éppen az Adrián jachtozó Szijjártó Péterről adott hírt.

És ha már a hely szelleme, a szellem helye: nem múlhat heti ünnepi megemlékezésünk Hoppál Péter lángész nélkül, aki oly szelíden és tapintatosan nyúlt a Bagdy család tragédiájához, hogy kulturális exállamtitkár legyen a talpán, akibe több szelídség és tapintatosság tud egy ültő helyében beleszorulni. A fideszes gondolkodásakrobata szerint nehéz elhinni, hogy a klinikai szakpszichológus fia véletlen áldozat volt, ellenben

– lebegtetett úgy, ahogy messze földön nem lebegtet senki 

– Bagdy Emőke munkássága végezhetett vele, hiszen „ő nyíltan ki merte mondani, hogy a homoszexualitás nem betegség, hanem deviancia. Bátran kiállt a pedofília elleni törvény mellett, a gyermekek jógaiért, az LMBTQ törekvésekkel szemben.” (Szöveghű közlés.) Minden bizonnyal a mesterséges unintelligencia vette át a hatalmat a Fidesz-agytröszt Facebook-oldalának a kezelője felett, mert ekkora suttyó élő politikus bizonyosan csak szökőévente, szkafanderben maratont futva lehet Bázakerettyén. Ezt a szép magyar mondatot frappáns pólófeliratként ajánljuk a szíves jelenkor figyelmébe, oszt jónapot, boldog karácsonyt, meg Nobel-díjas asszonyságot, talmiforradalmi sütés-főzés közben.

Végezetül tekintsük meg a Fradi-ultrák miskolc-diósgyőri menetét eszetlen mennyiségű rendőrrel, kilenc csuklós busszal, meg a kretén-vandál „szurkolók” csuklós náncsi nénikéjével. Tisztelet a hősöknek, akik kibírták forradalmi randalír nélkül.

A nemzetek általában büszkék a forradalmaikra, aranybetűkkel kerülnek be a történelmi kánonba, mítoszok formálódnak róluk. Ám bármennyi pozitív társadalmi változás kapcsolódjon is hozzájuk, elkerülhetetlen velejárójuk valamilyen szintű erőszak. Hogyan kezeli ezt az emlékezet? Mennyire deformálják politikai érdekek, propagandacélok a forradalmak hiteles képét? A probléma természetesen 1956 kapcsán is felmerül. Valuch Tibor történész, egyetemi tanár próbál eligazítani a kérdéskörben, melynek körülírása sem könnyű, és nem tesz lehetővé igazán objektív minősítéseket.