- Székely Anna: Már nem emlékszem

Már nem emlékszem, mikor zártak be a toronyszobába. Talán az elmúlt héten, talán régen, a negyedik és az ötödik gyerekemet eltüntető két abortusz után. Vagy amikor elhagytam azt a férfit, aki mindig úgy tornyosult előttem, mint egy hegyomlás. Soha sem tudtam megmászni, és felérni a csúcsra oxigénpalack nélkül. Az oxigénpalack távolságot teremt a vágyad tárgya – tárgya? – és közted. Egyszer csak muszáj volt menekülni. Botladoztam, talán időnként valaki elkapta a karomat. Honnan jön ez a kávéillat? Az asszonynak, aki mindennap ételt hoz és elviszi a szennyest, meg néha felmossa a padlót, Modigliani-feje van. Hosszú, tojásdad arca, sötét haj keretezi. Talán szép, de alapvetően üres. Üres az ég, mint egy kinyalt kutyatányér, írta Csoóri Sándor. Adélka szerint nagy költő volt, kár, hogy antiszemita. És Adélka, a gyerekeim kiváló magyartanárnője úgy gondolta, aki gyűlöl egy népcsoportot, az soha nem lehet igazán nagy művész. Szegény Adélka. Már ő is a nagy bádogtálban van a nagy tudásával meg a korrekt érzelmeivel együtt. Ennek a látogató asszonynak itt nincsenek érzelmei. És talán hangja se. Némán, pillogás nélkül pakol, cserél, oson. Ez a Modigliani-fej az ő toronyszobája. A kedvéért újra leemelnék a polcról egy Modi­gliani-albumot. Körben a falak tele vannak életem felhalmozott fölöslegével. Aztán egy Picasso-kötetet nézegetnék, mert néha, amikor a nő belép a toronyba, a fények és árnyak hirtelen megzavarodnak, és a profilja meg a nyakszirtje rákopírozódik a homlokára. Olyankor egyszerre látom a feje mindegyik oldalát. Amikor a nő Modiglianiból Picassóba vált, akkor már majdnem értek mindent. Az agytekervényeimen kúszik át a megértés árama, a nyelvemen van, már csak ki kellene buggyannia, hogy mi ennek az egésznek az értelme itt, bezárva a toronyba. A sima nyakú, hajladozó hattyút ez nem érdekli, és a panoráma sem, pedig a kilátás innen olyan, hogy az ember beleremeg. Vagyis szüntelenül remeg. Hisz ez a létállapota. Ki kell mennem. Nem a szobából, csak pisilnem kell, ami a remegéssel kivitelezve olyan, mint ügyetlen játékos staccatója a hegedűn. A sarokban, a paraván mögött elzárt ülőke. Fajansz, műanyag, mit tudom én már, szerencsére innen is kilátok, és a gondolatok csak röpködnek ide-oda, nem remegnek. Jó lenne, ha a szavaknak is lenne egyszerre több oldaluk. Oldal is, meg luk is, kiszögellés, bemélyedés a térben. Ha kimondasz egy szót, talán tényleg domborodik valamelyest, de ha leírod, ki sem púposodik a nyomorult. Bárcsak, ahogy egy Picasso-fej, a szavak is képesek lennének egyazon másodpercben kifejezni az elölt, a hátult, az oldalt, az okot és az értelem kiterjedéseit. Ahogy ez a táj itt előttem leheli magából körben a teljességet. Háztetőkfáktenger, ez így együtt valami édes, gyöngypárás egység, a hegyek belemosódnak a látóhatárba. Már nem akarok innen kijutni, az egész világ a pillantásom ügyében. És mindez talán a bensőm mintázata. Vagy egy cethal gyomra? Az asszony szőlőt is hoz néha, kedvencem. Főleg a mag nélküli. Az olyan kényelmes. Nincs köpködés. Már mindentől ideges leszek, ami akadályt jelent. Láttad, hogy a mai fiatalok rendszerint a lépcső közepére állnak dumálni, hogy nem lehet elférni tőlük? Viszket a tenyerem. Irigység? Vajon a cet szereti a szőlőt? Ahogy Jónást a cet, magába zárt a test, ez az esetlen állat. Az érettségin a magyartanárom váratlanul egy Váci Mihály-verset szavaltatott velem, hogy büszkélkedjen a vizsgabiztos előtt. Lám, a gyerek Kölcsey mellett kortársat is ismer. Kortárs? Váci Mihály is régen tovatűnt az időben. Jaj, az idő. Az idő hogyan jelenhetne meg az oldalakat egyszerre mutató, térbeli szavak testén? Valami ránc kellene a szavakon, talán a kitevőben, mint időjelző tapasztalás a szájam szögletében. Így minden szó csak olyan, mint egy puszta Benetton-szín. Egysíkú, nem mutat túl önmagán. Persze ha a szavak összekapaszkodnak, erőt gyűjthetnek. És akkor talán már képesek megéreztetni az idő múlását, elbírni az érzelmek súlyát. Próbálok emlékezni egy viaszsárga arcra, amikor a kórház proszektúráján előhúzták az anyámat egy rekeszből, két véres sejtcsomóra, amikor kikaparták őket a testemből, a gyávaság súlyára, mert nem voltam biztos abban, hogy kettő közül melyik fasz nyomta le a pecsétjét bennem, és ez micsoda szégyent és kavarodást okozhat később, jobb a békesség. Békesség? Próbálkozom. Ha a szavak összekapaszkodnának, talán képesek lennének elbírni a fiam tétova tekintetének súlyát is, miközben sok évvel később segít lecipelni a családi otthonból távozó anya bőröndjeit. Az ember, bár felhúzott orral utálkozik a giccsen, naponta maga teremti újra az utálatos szappanopera-epizódokat. Ez a toronyszoba-börtön nem akarja, hogy felejtsek. De már nem emlékszem…