- Nincs magyar Shakespeare, de van nemzeti dráma

Szabó Borbála írt mesekönyvet, ifjúsági regényt, dolgozott dramaturgként és színészként, de leginkább drámaírónak vallja magát, még akkor is, ha ezt a ritka szakmát alig becsülik ma Magyarországon. Nem fél véleményt nyilvánítani a kanonizált irodalmi művekkel kapcsolatban. Lapunk a nemzeti drámáinkról, azaz a Bánk bánról, a Csongor és Tündéről és Az ember tragédiájáról kérdezte.

Bár próbáltunk utánajárni, nem találtunk biztos adatokat arról, hogy ki, mikor és miért nevezte ki a fent említett három drámát nemzetinek, és ezt Szabó Borbála sem tudta megmondani. – Rejtélyes dolog a kanonizáció, úgy gondolom, hogy a nemzeti drámáinkat sem egy fórum vagy egy bizottság választotta ki, azt sem hiszem, hogy egyszerre jelölték ki őket, valahogy kialakult maga a fogalom, hogy „nemzeti dráma”, és előbb-utóbb ráaggatták azt pár műre – mondta. Külön hangsúlyozta, kevés igazán jó drámával büszkélkedhet a XIX. századi magyar irodalom, a műnem afféle irodalmi mostohagyerek volt mindig. – Sosem becsülték meg igazán a drámaszerzőket, Katona József sem volt igazán sikeres, nem volt rá kíváncsi a XIX. század közönsége. Amikor ő élt és dolgozott, a vérgőzös rémdrámák és a szórakoztató darabok hódítottak, a legtöbbet német nyelvből fordították magyarra, a magyarországi drámairodalmra pedig inkább a hazafias limonádé-darabok vagy könnyű vígjátékok voltak jellemzőek. Szerintem Katona József álmában nem gondolta, hogy valaha a kánon része lesz. Nem mindig az a mű marad fenn, ami az adott korban népszerű.

A drámaíró mindemellett azt gondolja, Katona József művét azért „nevezhették ki” nemzeti drámának, mert egyrészt magyar nyelvű és témájú, másrészt van benne történelmi- és politikai szál, és természetesen a híres 1848-as előadás is predesztinálta erre a címre – holott a Bánk bán pont arról szól, hogy megkérdőjelezhető, van-e egyáltalán politikai meggyőződés vagy mindenki csak rávetíti a magánéletét a közéletre. Paradox, hogy az utókor a nagy nemzeti témát látta benne, holott a Bánk bánt az első bemutatója óta félreértik. Szabó Borbálát sok szál fűzi ehhez a darabhoz, 2012-ben megkapta a POSZT legjobb dramaturgjának járó díjat a Bánk bán mai magyar nyelvre „fordításáért” és átdolgozásáért.

A másik két nemzeti műről azt mondta, Az ember tragédiája esetében zseniális drámai tehetségről, de nyelvileg-költőileg gyengébb íróról beszélhetünk, a Csongor és Tünde kapcsán pedig pont fordítva: egy nagyszerű költő írt egy dramaturgiailag nem éppen hibátlan színművet. Azt gondolom, hogy Vörösmarty Mihályt nem lehetett kihagyni a nemzet számára meghatározó irodalmi művek alkotóinak sorából, ettől függetlenül a Csongor és Tünde klasszikus, dramaturgiai értelemben igencsak problémás. Ugyanez vonatkozik Az ember tragédiájára, bár ott szerintem az történt, hogy egy amatőrnek eszébe jutott egy nagyszerű ötlet, amire Arany János remekül ráérzett, és belevetette magát. Sok vita folyik arról, mennyire mondhatjuk egyáltalán Madách művének Az ember tragédiáját, és mennyiben tette zseniálissá Arany beavatkozása; annyi bizonyos, hogy Madách Imrének Az ember tragédiáján kívül egyetlen igazán jó színpadi műve sincs. Személy szerint én nagyon szeretem, szerintem sokkal jobb, mint a Faust, de ez a mű sem elsősorban drámai mivolta miatt lett nemzeti dráma. – Összességében elmondható, hogy a három közül egyik nemzeti drámánk sem „tökéletes”, nincsen magyar Shakespeare-ünk. Ennek okairól Szabó Borbála azt gondolja, hogy hiányzott a drámairodalmunk életéből a folytonosság, a szakmai közeg. Egész egyszerűen, ha nincs egy magas művészi színvonalat képviselő művészeti csoport, egy erős generáció, mint a Nyugat volt, ha nem lehet jól és még jobban sikerült színpadi művekből válogatni, akkor oda jutunk, hogy a „nemzeti drámákat” hajuknál fogva kell előrángatni, ráadásul a XIX. századból, aztán később pedig nem merjük megkérdőjelezni a múltbéli választást – mondta az író, aki szerint épp azért kapaszkodunk ebbe a három nemzeti darabba, mert valójában nincs számottevő, nagymúltú drámairodalmunk.

– Magyarországon a reformkor óta összefonódott az irodalom a politikával, majdhogynem eggyé vált vele, ami abszurd és káros. Szerintem helytelen és veszélyes múltbeli fogalmakba kapaszkodni, hiszen a XIX. században a nemzet egészen mást jelentett, nem alkalmazható a mai viszonyok szerint. Talán azt is újra lehetne gondolni, hogy mi lenne a jelenkor nemzeti drámája. – Arra a kérdésre, ha tehetné, és a XX-XXI. századból választhatna nemzeti drámákat, melyek lennének azok, Szabó Borbála úgy reagált – amennyiben ezek olyan drámai művek lehetnének, amikre magyarként büszke lehetek, akkor Molnár Ferenc darabjai abszolút a listán lennének, és tőle a Játék a kastélybant választanám. Nagyon sok bölcsesség van benne amellett, hogy egy fergetegesen megírt vígjáték. Sokszor róják föl Molnárnak, hogy bár világhírű drámaszerzőnk, írhatott volna komolyabbat, de egész egyszerűen erre volt igény, különben nem értem, miért bűn a sikeresség? – A XX. századból még Örkény Istvánt választaná – Örkény nagyon beletalált a korba, groteszk humorral mondott ki nagyon fontos igazságokat, nekem a Kulcskeresők a kedvencem egyébként, az például lehetne nemzeti drámánk, mert rólunk szól, a magyar lélekről. – A jelenkor drámaszerzői közül még Kárpáti Pétert és Pintér Bélát emelte ki Szabó Borbála – Kárpáti igazi mestere a szakmának, nagy művész, Pintér Béla meg egész egyszerűen maga a nemzeti színház, abban az értelemben, hogy ő beszél azokról a minket érintő személyes és nemzeti kérdésekről, amik épp aktuálisak. Ma egy másik intézményt hívunk Nemzeti Színháznak, de számomra, és szerintem mindenki számára, Pintér Béla jelenti azt. Félreértés ne essék, Vidnyánszky Attila sem rossz rendező, de az ő költői nyelve egy rétegszínházi jelenség, ezért nem telik meg a Nemzeti Színház úgy, mint Pintér Béla nézőtere.

Szabó Borbála szerint ma is probléma, hogy az új drámákra nincsen igény a teátrumok részéről, a színházak nyakra-főre filmadaptációkat játszanak vagy a színészek improvizációjából dolgoznak, ha friss színpadi anyagra van szükségük. Ezzel sincsen semmi baj, de akkor ki játssza el azt, amit mi, drámaírók, írunk? Legfeljebb a gyerek- és ifjúsági darabjainkra van igény – meséli. A szerző úgy látja, hazánkban kissé levegőnek nézik a drámaírókat, aki például csak drámákat jegyez, nem számít írónak. – Valamiért hagyományosan rettenetesen próza- és líraközpontú az irodalomszemléletünk, a dráma az nem számít. Ezzel szemben gyakran fordul elő, hogy a színházak egy már befutott prózaírótól vagy költőtől kérnek szöveget a drámaírók helyett. Ami megint csak fura döntés, hiszen attól, hogy valaki nagy író a saját műnemében, még nem biztos, hogy tud színpadra írni. De úgy látszik, ilyenek a magyarok, Vörösmartynak se merték megmondani, hogy Misi, javíts még egy kicsit a dramaturgiai szerkezeten! – nevetett Szabó Borbála, majd folytatta – a másik irány, hogy rajta, adjunk teret a fiataloknak! Ez szép gondolat, de volt már, hogy ezzel az indokkal vették le egy olyan darabomat, ami már elérte a századik előadást, de kellett a hely az újnak. Ez teljesen logikátlan, ha valami a következő előadásra is telt házas lesz, azt miért kell levenni a műsorról? Ez nyilván a művészet állami támogatottságát is érintő kérdés, és messzire vezet. – A drámaíró úgy érzékeli, sokan pályatársai közül a prózaírásba menekülnek, és azáltal sokkal ismertebbé is válnak, ugyanakkor ez nem megoldás a drámaszerzés hazai gondjaira, amik nem most kezdődtek. – Katona József 1821-ben írt egy tanulmányt ezzel a sokatmondó címmel: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?, ez a probléma ma, kétszáz évvel a kérdés feltevése után továbbra is kérdés – zárta szavait.