A természet megint győzött. Pontosabban a fránya anatómia. A mi kis süteményszagú, mennyországillatú, oly selymes párákat eregető gyermekünket is utolérte, aki egy nem túl derűs napon bizony szaglani kezdett a hormonok minden tomboló dühével. A kanapén birkóztunk szokás szerint, amikor a hóna alól kicsapott a felnőttek kocsmaszaga, az erjedt napok savanyúsága, a készülő kamaszkor névjegye. A finom gyermekillat, amit egyes mesék szerint magától a Teremtőtől kapott ajándékba, még ott van a bőrén, bele lehet feledkezni, én is alig tudtam elszakadni tőle, csak puszilgattam mámorosan, csakhogy az élet már lehozta a földre, megjelölte, és ez is öröm, mert halad előre, új és most még megnevezhetetlen kalandok felé.
A kellemetlen ellen viszont már védekezni kell, hogy az eddig sugárzó arcok ne forduljanak el tőle fintorogva. Az esti fürdés egy Dusihoz hasonló energiabomba esetében már nem elég, így hát lett saját dezodora, nem állatok élete árán kifejlesztett segédillata. Plusz – mivel a növekedés törvényei több felől támadnak – pattanások elleni kence, amit reggelente egy kis pipettával csepegtet a homlokára, majd a kikészített vattapamaccsal szépen bedörzsöli az ostrom alatt álló bőrfelületet. Nem én állok a védelem első sorában, a nejem látta el őt a megfelelő eszközökkel, aki – mivel lassan vállig érő haja lesz a gyereknek – már hajbalzsamban is gondolkodik. Hüledezve nézem.
Nekem persze szerencsém volt a génjeimmel. Tán ha tíz pattanásom volt összesen egész kamaszkoromban, és később sem lett sokkal több. Még jó, mert a román szépségipar és bolti kínálat a diktatúra idején nem sietett volna a segítségemre. A román fogpasztának például olyan komisz gyógyszeríze volt, nem beszélve a szemcsés állagról, hogy nem győztem kiköpni. Amikor egy alkalommal a Nyugatot megjárt rokonok édes fogkrémet hoztak ajándékba, nagyot fordult velem a világ, és örök híve lettem a kapitalizmusnak. Arról nem beszélve, hogy a cukorkaízű pasztát képtelen voltam kiköpni, az első pár fogmosásnál egyszerűen lenyeltem a habot, mintha csak desszert lett volna. Ma már megint inkább gyógyszerre hasonlít a fogkrémem, mert számos nem túl jó ízű összetevővel kell felvenni a kesztyűt az ínysorvadás és még ezernyi baj ellen. Lehet, hogy a román fogkrémipar eleve erre készített volna fel?
Amikor eljött a borotválkozás ideje, a kishatáron behozott Barbon borotvahab jelentette a csúcsot. Egy ideig valamelyik nagyszülőtől tutira ezt kaptam karácsonyra, majd amikor megnyíltak a határok, kiegészült mindez a borotválkozás utáni szesszel. A nagyapám és az apám még pamaccsal keverte ki a habot az arcán, előbbi pedig bőrszíjon fente meg a borotvát. Pamacsom még nekem is volt, de a Barbon ezt gyorsan két vállra fektette – így tudtam gyorsan és nem ritkán véresen megszabadulni a felesleges szőröktől. Mert akkoriban még zsilettpengével folyt a művelet, és sehol nem voltak az eldobható vagy lecserélhető fejű, hárompengés varázseszközök. Húszéves koromig majdhogynem a zsebemben elfért az összes kencém, ma már cipzáras neszesszerem van csupa olyan holmival, ami miatt a kamasz énem kiröhögött volna. És persze exponenciálisan megnőtt a fürdőszobában töltött idő is.
Nem titkolom, hogy volt idő, amikor én is a középkori uralkodókhoz igazodva szinte boszorkányságnak láttam a túlzott fürdést és testápolást. A test elleni bűntettnek. Ebben viszont kimondottan segített a román spórlás, amely meleg vízzel csak heti kétszer (max. háromszor) látta el délutánonként, egy nem túl tág idősávban az alattvalóit. Emlékszem, ha lent fociztunk nyáron a társasház előtti udvaron, mindig volt egy szomszéd, aki kikiabálta az erkélyen elindítva a riadóláncot, hogy: Megjött a meleg víz! Ekkor kötelezően fel kellett menni mosakodni. Később apámék belátták, hogy szaporodnak a bokros teendőim, ezért „fogtak” nekem meleg vizet. Ami azt jelentette, hogy a kérdéses napokon alaposan megtöltötték a kádat, és akkor az nem hűlt ki, amíg meg nem érkeztem. Az is megesett, hogy apám utánam fürdött – sorrendben harmadikként – ugyanabban a vízben, mert nem akarta megkockáztatni, hogy neki már ne jusson. És ha nem volt elég szappanos a víz, akkor meg is mosta a fejem – verbálisan, bő lére eresztett körmondatokkal a higiénia szentségéről. Ezért aztán ha nem volt kedvem fürdeni a fent már említett okok miatt, csak belemostam a szappant a vízbe, és kész. Talán emiatt vezette be a szagpróbát, amin bizony megbuktam, és akkor kezdődött minden elölről.
Nálunk is van ellenőrző lista (kukipopsihónalj – kiabálja be a nejem rendszerint esténként a fürdőbe, és a lábujjak közt is, teszi hozzá, amikor a gyerek jelenti, hogy készen van), és néha engedményeket is kénytelenek vagyunk tenni. De csak az első lépés nehéz, néha annyira belefeledkezik (főként, ha játékokat is visz magával), hogy szinte ki kell könyörögni a kádból. Az energiaválság idején viszont mi lettünk szigorúbbak. Ki érti ezt az örökös ringlispílt?
Most már neki is külön polca van a tükrös szekrényben a saját szereivel. A menny földi illataival, hogy képes legyen elviselni a múló időt.
