Ments meg uram jó barátaimtól, ellenségeimmel majd csak elbánok magam is – vitatható mondás, de néha, mint most is, kénytelen az ember újragondolni az igazságtartalmát.
Március óta zajlik szemünk előtt a Zeneakadémia rektori pályázatának sok részes szappanoperája. Volt itt minden, amin a NER tizenhárom és fél évét megtapasztalva szinte meg sem lepődünk: egyetemi tanári kinevezés a pályázati kiírás után néhány nappal; esélyesek kizárása különleges feltételek meghatározásával; az intézmény agyonszapulása és működésének pénzügyi ellehetetlenítése. Mindezt a szintén már-már megszokott tiltakozás követte, felszólaltak komponisták, egyetemi tanárok, muzsikusok, magyarok és külföldiek, zenei szervezetek, az SZFE-n történeteket felidéző, és egy újabb patinás művészeti egyetemért aggódó értelmiségiek. A minisztérium azután új – továbbra is személyre szóló, ismét ellenkezést kiváltó - pályázatot írt ki. Öten szálltak versenybe, mégis mindenki tudni vélte, ki lesz a győztes.
Ám ő váratlan döntésével új forgatókönyv írására késztette a döntéshozókat. A miniszter rögvest elmondta a kormánypárti lapnak, hogy a pályázat eredménytelen, bár ezzel erősen meglepett két aspiránst, akik végre megtudhatták, miért kutyakötelességük értesítés, email vagy hivatalos levél helyett Mandinert olvasni. Csák János az interjúval azt is megmutatta, ki a valódi főszereplő. Nem adta meg a lehetőséget jelöltjének, hogy maga jelentse be visszalépését. Keller András csak őt követően hoz(hat)ta nyilvánosságra aljas lejárató rágalomkampányt, fenyegetéseket és gyűlöletkeltést emlegető, békét és konstruktív együttműködést hiányoló levelét. Lássuk be, mennyire méltatlan helyzetbe került volna egy, „a személyi és művészi méltóságát tiszteletben tartó” jó barát nélkül.