“Mekkora a sütőtök? Elfér bent egy sütőtök?” - jutott eszembe a gyerekkori versike, miközben a saját sütőtökös parcellámban pásztáztam a sütésre kész remekeket. A boltok már tele vannak „halloween-es” jelmezekkel, legalábbis ott, ahol még nem árasztotta el karácsonyi özön a polcokat. Másik országban jártam minap, a kávézókban fülhallgatós fiatalok fújták a párát a gőzölgő „pumpkin latte” felett, az uniós képviselőket is kiszolgáló kantinban nagy ibrikben ott gőzölgött a sárgálló krémleves, pirított tökmaggal, ahogyan illik. Mókás süteménykiszúrók emlékeztettek az őszre, s benne a népszerű kabaktermés eljövetelére, műpókhálók lengedeztek a kirakatokban, csontvázjelmezben feszített még a plasztikbábu is. Az éttermek menükártyájára felkerült a sütőtökkel töltött ravioli, lelkes anyukák tökpitéket gyártanak, főként ha a gyerek nem eszi meg csak úgy parasztosan, a sütőből kivéve, külön élvezve a megpirult barna tetejét. Palóc nagymamák kísérleteznek a krumplis helyett sütőtökös lapcsánkákkal, vegán yuppiek kavarják belőle a pástétomot, kockás abroszos konyhákon edződött séfek tálalják libacombbal, s akad, aki még a palacsintát is ezzel dobja fel.
Az én sütőtökös kertem története Szabolcsban kezdődött: Nagydoboson jártam pár éve, a sütőtök hazájában, ami egyfajta hungaricum, értéktárban is szerepel, büszkék rá a szabolcsiak, büszkék rá a nagydobosiak is. E tök múltjáról jó ha tudjuk, hogy az 1930-as években még a New-York-i tőzsdén is jegyezték. Kis magyar furfang, hogy a kelet-magyarországi faluban nemesített fajtát egy Dunántúlon bejegyzett vállalkozás védette le, vagyis hivatalosan a fémzárolt vetőmagot csak ők árulhatják. Úgyhogy magam egyfajta partizánakciót követtem el, amikor Nagydoboson pár éve megvettem egy jó tíz kilós példányt, magját aztán szépen leszárítottam, tavasszal elültettem, és most minden évben újra és újra teremnek az “őstök” utódai. Igaz, ebben az évben a héjuk valamiért kissé rücskösebb, de a belsejük ugyanolyan vakítóan narancssárga: nem is tudom, van-e ilyen szín a palettán, amiben a sárgának szinte minden árnyalata egyszerre tükröződik, eljutva majdnem a bíborig.
Ahogy emlékszem, akkoriban a helyiek arról panaszkodtak, nem tudnak megélni a tökből, a szárazság évről-évre elviszi a termést, pedig ennél igénytelenebb zöldségfélét nemigen tudnánk másikat említeni. Elég elvetni, egyszer megkapálni, trágyázni, aztán nem kell törődni vele, szinte magától nő akár tizenöt kilósra, ha van elég eső. Ráadásul talajban is a rossz minőségűt kedveli, nem véletlen, hogy a homokos nyírségi föld a valódi hazája. A természet azonban időnként gáláns. Az idei esztendő bőséges esőkkel jött, csodálatos éve lesz a sütőtöknek, olyannyira, hogy Nyírparasznyán már egy közös logisztikai bázist is kialakítottak nemrég a feldolgozására és értékesítésére. Igaz, a szövetkezetbe eddig alig tucatnyi gazda lépett be, de ez is egy kis reménysugár, hogy talán építhet még a sütőtök is kis közösségeket ebben a szétesett világban.