Egy fehér ruhadarabot nézek, melyen egy kislány és az öccse képzeletbeli figurákkal alkot egy kört, melyben ott áll Alice Csodaországból, illetve Wednesday, a lázadó lány az Addams Family című filmből. Metzing Eszter művein a valóság és a fikció kéz a kézben jár, mintha az animációs filmekből és sorozatokból ismert alakok is valós lények lennének, akik kapcsolatba tudnának lépni a gyerekekkel. – Ezek a munkáim arról szólnak, hogy mekkora szerepet töltenek be a fiatalok életében a rajzfilmek, hisz azok figurái az ő képzeletükben nagyon is „élnek”, sőt akár egy barát, biztonságot nyújtanak nekik, vagy eligazítják őket az életben.
Utóbbi vele is megtörtént: az 1992-ben Mohácson született lány óvodás korától nézte a Cartoon Network nevű, gyerekeknek szóló csatorna animációs sorozatait, melyek annyira lenyűgözték, hogy otthon sorra rajzolta le azok főhőseit. És még a tévécsatorna Animáció Generáció rajzversenyére is pályázott, melyen háromszor is nyert, az utolsó alkalommal az első helyezést. Érezte is, hogy ezzel akar foglalkozni a jövőben, így a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában tanult tervezőgrafikát.
Kibogozhatatlanul
– Nem művészcsaládból származom, így nem volt semmiféle közöm a művészet világához, és nem is tudtam, hogy az ember mit kezdhet az életben azzal, ha jól rajzol. Az iskolában azt mondták, hogy jogásznak meg ügyvédnek kell lenni ahhoz, hogy eltartsa magát és a családját az ember – emlékszik a művész. A gimnázium közegében aztán magára talált, de érezte, hogy a tervezőgrafika túl száraz számára. Az utolsó évben ezért úgy gondolta, hogy a MOME-ra jelentkezik animáció szakra, de hamar rájött, hogy nem szívesen lenne fázisrajzoló egy filmstúdióban, és vinné papírra ugyanazt a karaktert akár több százszor is. Így a Képzőművészeti Egyetemre esett a választása, ahol a képgrafika szakra maximális pontszámmal felvették. Másfél hónap múlva azonban belátta, hogy nem hozza lázba a tervezett képalkotás, annál sokkal több szabadságra vágyik.
– Nem jelentett örömöt, hogy felcsiszoljak és lealapozzak egy rézlemezt, majd nyomatot készítsek vele – meséli. Egy alkalommal a készülő művét véletlenül vas-kloridban áztatta meg, ami szétmarta az egész munkát. Ekkor telt be a pohár, és határozta el, hogy az alkotáshoz szabadon viszonyul. A Belső kert című diplomamunkája egy több szövetből összevarrt, hat négyzetméteres, körbejárható mű volt, melyen több mint kétszáz, számára fontos ember szerepelt: a családtagjai, a barátjai, az ismerősei, de helyet kapott a szürreális filmjeiről ismert rendező, Tim Burton, a volt felesége, Helena Bonham Carter színész és Piton professzor is a Harry Potter-sorozatból. Eszter a kép hátoldalát viszont nem fedte be, hanem szabadon hagyta a rajta lógó fonalakat és cérnákat, melyek nemcsak a bonyolult munkafolyamatot, de az emberi kapcsolatok komplex és kibogozhatatlan hálózatát hozták létre. Ezzel a munkával új korszak kezdődött a művész életében.
Szín és fonák
– A varrás és a hímzés aprólékos munka, így az alkotás maga is érzékivé válik – mondja Eszter, aki mindig úgy érzi, mintha magát is „belevarrná” a készülő műbe. Szintén erre a szenzitív látásmódra utal, hogy a képeit nem helyezi keretbe, és nem feszíti ki, hanem hagyja, hogy a maguk természetességében lógjanak és létezzenek. – A cérnákra még csomót sem kötök, engedem, hogy az anyag a saját életét élje – mondja Eszter. Így a néző a képek hátoldalát is látja, melyen az egymáson áthaladó és gubancolódó fonalak érzékeltetik a figurákban zajló összetett lelki folyamatokat. – A műveimen szeretem láttatni a felszíni képet és a nem láthatót is, melyek, akár a tudatos és a tudattalan, szorosan összefüggnek, a kapcsolódást pedig a fonalak és cérnák jelképezik.
A varrás még gyerekkorában, Mohácson fogta meg, amikor varrónő nagymamája a műhelyében adott neki egy rakás gombot és egy anyagdarabot, hogy kezdjen el kedvére alkotni. – Én ebben a közegben nőttem fel, így fiatalon megszerettem a szabóolló jellegzetes hangját, a tömött ruhásszekrény illatát, vagy ahogy szappannal jelöljük az anyagon a szabásmintát.
A mamám pedig bármit elkészített a családnak, így kisgyerekként nekem volt a legegyedibb kabátom a suliban: ciklámenszíne volt, és mesefigurák voltak rajta, pont, ahogyan akartam.
Szabásminta nélkül
Eszter művészetében tavaly fordulat állt be: a figurák helyett az absztrakt formák felé fordult, és már nem vásznakra varrt, hanem latexből vágott darabokat öltött össze. Így születtek meg az úgynevezett „csáplények”, melyek hosszú, vékony karjaikkal több irányba is képesek voltak kinyúlni, akárcsak egy polip. A művész az új alakokkal ismét kérdéseket szegezett a befogadónak. – A puha szobraimmal azokat a lelki folyamatokat akartam megragadni, amelyek mindenki életében szüntelenül jelen vannak és keringenek – mondja Eszter, aki a szó szoros értelmében testet ölt az érzéseinek.A lények a természetben felelhető formákat is eszünkbe juttathatják, vagyis a növények gyökérzetét, a fák szerteágazó ágait, a földeket átszelő vízhálózatot vagy az emberi test idegrendszerét és az agy neuronhálózatát. Az egymást átszövő csápok ezáltal az organizmusok és a lelki folyamatok komplexitását is kifejezik.
– Amikor a latexből összevarrtam az első szobraimat, fel is tettem magamnak a kérdést: miért ezt a kaotikus formát választottam? Aztán rájöttem, hogy ez az alakzat annyira ösztönös és természetes, hogy benne van a világunkban és a testünkben is – mondja Eszter. Saját szobrait úgy is értelmezi, hogy azok az emberi lelket ábrázolják, mely „csápokat” növeszt, ha éppen örömöt vagy bánatot él át, sőt annál hosszabbat és vastagabbat, minél erősebb az adott érzelem.
Úgy látja, az emberek nagy része nem mer szembenézni a saját lelki problémáival, inkább a dolgos hétköznapokba menekül, hogy ne kelljen önvizsgálatot végeznie. Ő az alkotás során viszont tudatosan szembenéz magával, bár sokszor csak a munka végeztével érti meg, hogy mit jelképez az adott mű. Izgatja az is, hogy mások mit gondolnak a szobrai láttán, mivel hisz abban, hogy egy műtárgy segít megnyitni bennük olyan dimenziókat, ahová csak ritkán vagy soha nem merészkedünk.
– Az emberekben sok tabu él, amelyek hátráltatják őket az életükben. Csomó dologról nem is beszélnek, és sok esetben el sem jutnak odáig, hogy önmagukban felszakítsák ezeket a gátakat, hogy találkozzanak az igazi énjükkel, és ne azzal a szereppel, amivé az évtizedek alatt váltak.
Eszter már az egyetem végén elhatározta, hogy egész életében művészettel szeretne foglalkozni, de érezte, hogy ha ebből kellene megélnie, akkor nem feltétlenül készítené örömmel a műveit. Éppen ezért grafikusi munkákat is elvállal, és gyerekkönyveket illusztrál. Harmadikos egyetemista volt, amikor tanára, Révész Emese javaslatára indult az íróknak és illusztrátoroknak kiírt Aranyvackor pályázatra, melyen íróbarátjával, Szabó Imola Juliannával leadtak egy könyvtervet. – A versenyt megnyertük, és egy kiadó jelezte is, hogy még keresni fognak – mondja Eszter, hozzátéve, jelenleg a tizennyolcadik könyvet illusztrálja, és már dolgozott a gyerekekhez szóló Móra, Pagony és Cerkabella kiadóknak.
– Nyilván örülnék neki, ha meg tudnék élni csak és kizárólag a képzőművészetből, de nem szeretnék annak rovására mindig és muszájból alkotni. Az eléggé rontana a minőségen – mondja a művész. – Az alkotás kreatív energiákat igényel, ezért nem lehet mindig csinálni. Ilyen pihenős időszakban így szívesen töltődöm fel, a vázlatkönyvembe pedig jegyzetelek, aztán ha újra érzem az erőt, nekiállok a varrásnak.
