;

emberi jogok;öngyilkosság;

- Bándy Sándor: A szuicidium mint emberi jog

Különbséget teszek az öngyilkosság mint menekvés – adósság, szerelmi bánat, csalódás, nyomor, reményvesztés, elmagányosodás –, és mint szembenézés a tényekkel között. Ugyanakkor úgy tartom, hogy ez minden esetben magánügy, nem bűncselekmény. 

Karsai Dánielnek ajánlom ezt az írást, kifejezve együttérzésemet vele és sorstársaival, reménykedve, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága emberbarát döntést hoz ügyében.

Kórházi összezártságban elgondolkodtam azon, hogy mennyire dominálnak az egyéni érdekek és érzelmek a közéleti kérdésekben is. Mikor felvetődött, hogy idén esetleg nem lesz 13. havi nyugdíj, több szobatársam is azt mondta, hogy „akkor leshetik, hogy megint rájuk szavazzak". Maga az autokrácia, illetve az egész közéleti csődtömeg nem került szóba. Egy kis pluszpénz érthető, a zsarnoki önkény bonyolult.

Lehangoló a tudatlanság, a bunkóságról nem is beszélve. Jött egy asszisztens egy kérdőívvel és kérte az egyik beteget, hogy figyeljen: „több kérdést kell feltennem". A férfi úgy-ahogy válaszolgatott, milyen bajai voltak korábban és a többi., amit a végén a fiatal nő megköszönt és kiment. – Na, ennek kis ribancnak sincs jobb dolga minthogy a születésnapomon zaklasson! – mondta az idős férfi, amint az ajtó becsukódott. Pedig mennyit dolgozik a személyzet; mindkét kórházban, amelyben voltam, szinte megállás nélkül tették a dolgukat, hajnali 5-től közel éjfélig.

E szobatársból dőlt a szó, sok ismétléssel, értelmes mondanivalótól mentesen, tele durva, obszcén töltőszavakkal. Pedig tudta, hogy ez nem helyes, mert az orvosi és nővéri vizitek alatt visszafogta magát. Látva korát, valaki megemlítette a halál közeledtét, mire jött, hogy „kussolj, a gondolattól is rosszul vagyok!"

Én magam teljesen megbékült vagyok a halál közeledtével, elkerülhetetlenségével. Remélem nem kerülök magatehetetlen állapotba, és szeretnék távozni, mielőtt ez bekövetkezne, nehogy bárkinek is a terhére lennék. Szeretném elkerülni azt az helyzetet, amikor én már nem én vagyok – legyen ez fizikailag vagy mentálisan más állapot –, csak egy kiszolgáltatott test.

Óriási irodalma van e témának, az érdeklődök számára említenék is néhány magyar nyelvű könyvet: Jean Améry: Az ember önmagáé; Blasszauer Béla (szerk.): A jó halál; Buda Béla-Füredi János (szerk.): Az öngyilkosság pszichés háttere; Filó Mihály (szerk.): Párbeszéd a halálról – Eutanázia a jogrend peremén; Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról. Széles körű áttekintést adnak az öngyilkosság kérdéséről, a visszaélésekről, a tévedések tragikus gyakoriságáról. Döbbenetes olvasni, miért is menekülnek el oly sokan az életből, mint azt is, ahogy emberek idegenkednek magától a halál gondolatától, pedig a halál is az élet része. Pedig az otthoni nevelés és az iskoláztatás felkészítés a felnőtt életre, és jó lenne, ha az utóbbi során a finálé is szóba jönne.

Halálfélelmem nincs, de irtózom a haldoklástól. Persze teljesen elfogadom, hogy mások inkább az utolsó szusszanásig reménykednek. Szerintem az életnek, per se, nincs értelme, mi adunk neki jelentőséget tevékenységünkkel, mely vezethet jóra, rosszra. Ellenzem a kereszténység álláspontját, miszerint az életet Isten adta és csak ő veheti el. Én nem adhatom vissza? Mikor felvetettem vancouveri szerzetes tanáromnak, hogy ezek szerint Isten egy "Indian giver" – vagyis olyan valaki aki megajándékoz valamivel, de később visszakéri –, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és az igazgató felszólította édesanyámat, hogy küldjön állami iskolába, mert kérdéseimmel megzavarom a többieket. Tizenöt éves voltam és nem olvastam semmilyen ide vonatkozó írást, csak felvetettem, ami eszembe jutott.

Tisztelettel gondolok Dietrich Bonhoeffer német teológusra. A nácik börtönbe vetették és kivégezték. A börtönben írta Etika című művét, amelyben ez olvasható: „Isten maga akarja eldönteni, hogy megtartson-e vagy elvessen egy életet." Így akarta volna Isten megfosztani őt az életétől? Egy hívőnek is helytelen Istent belekeverni az élettartam kérdésébe: elüt egy részeg autós; jön egy fatális allergiás reakció; rám dől a házfal egy földrengésnél; bemegyek a bankba, ahol egy rabló ijedtségében lelő – ezek mind a "legyen meg a Te akaratod" részei? De sietve teszem hozzá, hogy nem bocsátkozom vitába a hívőkkel, sőt, irigylem hitüket, ismerve, hogy milyen komfortérzést tud nyújtani válságos időkben.

Filozófusok, szépírók, költők, orvosok, pszichológusok sok könyvet, verset, tanulmányt, cikket írtak e témáról, az ógörögökig visszamenően. Napjainkban is sokan elítélendő tettnek tekintik, pedig az indokról nem is esik szó. Akinek nem sikerül a kísérlet, bíróság elé, sőt gyakran börtönbe kerül. Az elmúlt években néhány országban történt egy fordulat és a törvény engedélyezi a meghívott halált, szigorú szabályozás, előzetes vizsgálat után.

Az évek során többször is gondolkodtam e témáról a hírek kapcsán. Rögtön leszögezem, hogy nem vitatkoznék Szauder Ipoly álláspontjával, amit megírt az Élet és Irodalomban: "Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására." Tisztelem a hippokratészi esküt, de azt is tudom, hogy sokan oly későn jutnak el a szuicidium döntéséig, amikor már segítségre szorulnak. Remélem, megtalálják a megfelelő segítőt, ha a felebaráti szeretet ezt ki is zárja.

Mindezek miatt irigylem nagyapámat, aki mindig ledőlt ebéd után, hogy aztán felfrissülve menjen vissza munkahelyére. Egyik nap nem ébredt fel, pedig csak 59 éves volt. Múlt az idő és amikor nagymamám benézett a hálóba, rosszul lett, amint rádöbbent nagyapám állapotára. „Rémes volt ilyen váratlanul meghalni, el se tudtunk búcsúzni tőle", mesélte édesanyám. Ő viszont, aki fiatalon sokat sportolt – tenisz, úszás, síelés, korcsolyázás, vívás – és kiváló erőben is volt, 54 évesen Alzheimeres lett, és néhány esztendő múltán már engem sem ismert meg. Sosem volt téma a mi-lesz-ha, pedig jó lett volna, pláne az ő esetében, mivel drámaian rémes állapotba került, de persze mint olvasom, ez nem ritkaság.

Különbséget teszek az öngyilkosság mint menekvés – adósság, szerelmi bánat, csalódás, nyomor, reményvesztés, elmagányosodás –, és mint szembenézés a tényekkel között. Ugyanakkor úgy tartom, hogy ez minden esetben magánügy, nem bűncselekmény. E szembenézés kapcsán gondoltam az „altruista szuicidium” kifejezésre, de Émile Durkheim Az öngyilkosság című könyvében ezt úgy definiálta, mint egy erősen integrált csoportbeli tett. Ezért az „emberbarát öngyilkosság" kifejezést használom a szembenézés esetében. Nem szeretném kedvesemet, családomat, barátaimat sokkolni, a problémákat rájuk zúdítani, és mások terhére sem akarok lenni. Ezért a legjobb a tervezett öngyilkosság, legálisan beszerezhető pirulával, amit megelőzne egy orvosi konzultáció, netán közreműködés is. Még korábban kell ügyeinket elintézni, a teendőkről instrukciókat hagyni, a szeretettektől, barátoktól elbúcsúzni – és félrevonulni. Legyen a kegyes halál állampolgári jog, mert az alternatívák ijesztőek és kétségbeejtőek:

  • Egy amerikai városban több emelet magasból leugrott egy férfi, de éppen kilépett a házból egy nő. akire a férfi rázuhant. A nő azonnal meghalt, a férfi összetörte magát és a mentőautóban hunyt el.

  • Jogerősen felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek Pécsett egy öngyilkos asszony halálát meg nem gátoló férjet és gyermekét. A férj és fia tudták, hogy családtagjuk szándékosan mérgezte meg magát, mégse hívtak orvost. Ezt követően büntetőeljárás indult ellenük, a nyomozás pedig megállapította, hogy az idős asszony több betegségtől szenvedett, rendszeres orvosi kezelés alatt állt, ám állapota az életét közvetlenül nem veszélyeztette. A nő viszont családtagjaitól nyomatékosan kérte, hogy ha újra öngyilkosságot kísérel meg, hagyják meghalni.

  • A kanadai legfelső bíróság 1992-ben 5:4 arányban elutasította Sue Rodriguez kegyes halál kérelmét, pedig már nem tudott járni, beszélni, gép nélkül lélegezni.

  • Megrázó volt olvasni az orvos Vadász Gábor írását (Népszabadság, 2006. 11. 29.), aki tudta, hogy állapotából nem lehet kigyógyulni. Megírta végrendeletét, de amikor kórházba került, az ottani orvosok elutasították kívánságát, mert nem lett közjegyző által hitelesítve. „Itt lebegek élőhalottként", írta, és végül azt kérdezte: „Emberek, jogalkotók, miért nem mehetek el békében?"

  • Kuklai Katalin cikkében olvastam (Népszava, 2023. 09. 10.), hogy „augusztus végén egy 70 feletti házaspár úgy döntött, nem várják meg, amíg az állapotuk miatt kórházba kerülnek, inkább együtt vetnek véget az életüknek. A szomszédokat nem lepte meg a cselekedetük, mivel állításuk szerint a férfi már hónapokkal korábban elmondta: egyre betegebbek, a felesége már alig tud mozogni. A házaspár méltósággal és tisztességgel akart távozni. A férfi végül mellkason szúrta az asszonyt, és saját magát is megvágta, azonban míg a felesége életét vesztette, ő túlélte az öngyilkossági kísérletet. Jelenleg kórházban ápolják, és akár 15 év börtönbüntetést is kaphat emberölés bűntettéért."

Ugyancsak a Népszavában, a május 19-i számban megjelent írásban Kuklai Katalin idézte Csikós Dórát, a Magyar Hospice Alapítvány Életvégi Tervezés Programjának vezetőjét: „A halál témáját nagyon erős társadalmi tabu övezi. Azt szeretnénk megváltoztatni, hogy egy idős vagy súlyosan beteg ember csak azért szenvedjen többet, vagy haljon meg rosszabb körülmények között, illetve nehezítse meg a családja gyászát, mert ez a tabu elbarikádozza őket, és a témáról nem lehet hiteles információkat találni."

A rettenetes esetek folytatódni fognak, gyakran a súlyos kétségbeesés miatt, amikor az érzelmi vihar félresöpri a józan gondolkodást. Negyven másodpercenként történik egy öngyilkosság Földünkön az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint. Bőven van indok, hogy komolyan foglalkozzunk e fájdalmas témával. Szó sincs az öngyilkosság népszerűsítéséről, de a büntetését egyértelműen ellenzem, mivel éppen elég szenvedés maga a hozzá vezető út.

Zárásul hadd idézzem Brian Clark színdarabjának címét: „Mégis, kinek az élete?"

A világszerte csodált cég- és véleményvezér igen csak megosztó figura.