Apámnak szeretettel
Mondják, a gyászfolyamat körülbelül egy évig tart. Ez a köztudatban, szakirodalmakban lévő gyászév mennyire igaz az ön esetében?
Szeptember 11-én, immár több mint három éve veszítettem el az édesapám. Pszichológussal is beszélgettem akkoriban, és ő mondta, azért már felülírták ezt az egy évet. Ez az egy már inkább kettő. De persze egyéntől is függ. Nálam másfél év után jött el, hogy már nem olyan intenzitással és gyakorisággal szenvedtem. Igaz, amikor idén januárban eladtam apám lakását, szinte ugyanolyan állapotba zuhantam vissza pár napra, mint amikor meghalt. Nehéz volt végleg kijönni abból a lakásból. Legutóbb akkor tört fel megint a gyász, amikor megjelent ez a könyv. A halál utáni első hónap egyébként még nem a gyász, az a trauma. Már csak azért is, mert a szerettünk halála mindig váratlanul ér, még ha tudod, hogy meg is fog halni. Én ekkor az utolsó pár napot éltem újra és újra, azok a képek jöttek mindig vissza. Ott akartam lenni nála, a szobája volt a jelenem, és abból a szobából nem tudtam kilépni, oda vágyakoztam vissza. A jelenben tartottam az apám.
A jelenben tartottam az apám.
A gyász olyan, mint a cukorbetegség – nem múlik el, nem gyógyítható, csak kezelhető, meg lehet tanulni együtt élni vele, mondta az Eltévesztettem, drágám című verses regénye megjelenését követően. (Nyitott mondat, 2021. szeptember 17., „Anyám épp szül engem”.) Önnek mi segített ebben?
Valóban, a fájdalom mindig velünk marad. Segíteni az segített, hogy hagytam megélni ezt a fájdalmat. Ha beteg vagyok, akkor mindent félredobva nagyon szenvedek, nem csinálok semmit, csak gyógyulok. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, akkor is így volt, utálták is, amikor beteg voltam, mert akkor a mama kivonta magát a forgalomból. Viszont épp ennek köszönhetően nagyon gyorsan is gyógyulok. A gyász első hónapjában a férjem sem volt velem. Úgy csináltam, ahogy jólesik – aludtam, ettem, nem ettem, sírtam, feküdtem. Gyakorlatilag megengedtem magamnak minden érzést. Később már ott volt mellettem, és szerintem gyászoló társának lenni is emberpróbáló. Mert csak azt látja, hogy a másik szenved, és ő nemigen tud segíteni, nemigen tud mit mondani. Ám ilyenkor elég, ha átölel. Türelmes volt, hiszen eltelt bizonyos idő, és én még mindig szenvedtem. De az is segített, hogy beszéltem róla, kibeszéltem a fájdalmam. A gyász tulajdonképp önzővé is tett eleinte – tapintat nélkül rázúdítottam mindenkire, akivel csak találkoztam. Pedig nem biztos, hogy a másikra rá lehet ezt terhelni.
Rémlik még, azt is nyilatkozta, hogy beszélni a traumáról még nem egyenlő a feldolgozással.
Persze, ám én mindamellett jártam pszichológushoz, és írtam ezt a könyvet. Ettől függetlenül a beszéd azért tényleg segített. Nem is volt más választásom, ezt tudtam csak akkor csinálni. Beszélni kell a traumákról, az mindenképp jó. Így nekem nem is a könyvírás volt a terápia, hanem az az írószeminárium, ahova elvittem a szövegeim. Szegények egy éven keresztül hallgatták – ám nekem ez valóságos terápiás csoport volt. Az író Nagy Gerzson kérdezte is, nem nehéz-e ez nekem. Nem, mert kettős tudatom volt, egyrészt nagyon benne voltam ebben a kínban, másrészt kívülről láttam magamat.
Ilyen mélyről fakadó érzésnél miként lehetséges az eltávolítás, a hátralépés? Ami műalkotásnál elkerülhetetlen, különben könnyen válik belőle mások számára nyafogás.
Én mindig kicsit felülről nézem magam, nem szándékosan, de így működöm. Mintha folyamatos kettősség lenne az életemben – a nevem felvett, lakhelyem másik országban van. Így nem volt szokatlan állapot, csak az intenzitása, ami új volt. Folyamatosan figyeltem magam, és megállapítottam, milyen érdekes ez az egész gyász dolog. Nekem egyébként épp az elején volt könnyű kívülről néznem magam, és később, fél év után a nehezebb. Akkor valóban patetikusabb, „szenvelgősebb” versek is születtek. Az első másfél hónapban viszont úgy jöttek belőlem a szövegek, hogy alig kellett rajtuk javítani. Rendkívüli élességgel láttam akkor mindent, az íráshoz pedig leginkább ez az élesség kell.
Külső szemszög ide, éleslátás oda, mégis egy egyes szám első személyű műfajt választott, a napló formát.
Kronologikusan írtam, akkor kezdtem, amikor az apám meghalt. Így tulajdonképp lekövetem a gyászfolyamatom. Maga a folyamat és a psziché diktálta végig az egészet. Gyásznapló lett. Amúgy naplót sosem írtam. Próbáltam, de nekem a rendszeresség nagyon nehéz. Sokszor elkezdtem, mert rendkívül hasznos visszanézni dolgokat, már csak az írás szempontjából, íróként is. Érdekes lenne visszaolvasni, a múltban épp mitől szenvedtem, mi volt a válságom, vagy éppen mitől lettem jobban. Mert válság az mindig van, mindig van valami feldolgoznivaló. Kisebb-nagyobb válságok jönnek-mennek. És vannak a traumatizáló válságok, mint ez. De azért ennek a könyvnek is pozitív a végkicsengése – nemcsak a fájdalom marad velünk, de a szerettünk is. Azzal együtt, hogy apám halálával végképp a férjem lett az első számú férfi az életemben, úgymond átvette a stafétabotot.
Jóllehet a válság, pláne a gyász messze nem örömteli, de általa az ember mégis valamiféle tudást szerez. Ön milyen ismeretekkel gyarapodott?
Immár „klubtag” vagyok, már tudom, átéltem, milyen érzés elveszíteni egy szülőt. Ugyanakkor a halandóság megélését nem vetítettem a saját életemre. Bár annyit talán mindenképp, hogy hamarabb kell megélni azokat a fantasztikus napokat, amiket az apámmal az utolsó napokban megéltem. Ne akkor, amikor már csak két hét volt hátra, és az efeletti bánat is hozzátársult. Amivel még szembesülhetünk ilyenkor, hogy az ember legnagyobb tragédiája: mindent túlél. Nem akartam elhinni, hogy ennyire fájhat valami. Hihetetlen volt ez a felfokozott állapot, és ennek a szenvedésnek és fájdalomnak a mélysége.
Ám most épp ezt a legbelsőbb fájdalmát tárja a nyilvánosság elé, „dobja piacra”. Okozott ez bármiféle dilemmát?
Ilyenformán sok könyv kiárusítás. Ugyanakkor valóban, itt egy nagyon személyes élményt, egy nagyon mélyre zuhanást teszek kirakatba, kommercializálok. Az igazi dilemma azonban amiatt volt, hogy az apámról osztok meg dolgokat, aminek nem biztos, hogy örülne. Testi dolgokba ezért nem is igen mentem bele. És tulajdonképpen épp neki írtam, neki ajánlottam. Mindamellett lehet, másnak is jó, hogy olvashatja, hogyan működik a veszteség feldolgozása. Vagyis ez a könyv egyfajta útikalauz. Amikor az apám haldoklott, az interneten néztem utána a haldoklás szimptómáinak. Nekem ez segített. Utánaolvastam, mi történik, és mi lesz a következő fázis, mi várható. Így mintha szereztem volna némi kontrollt. És neki is tudtam ezáltal kicsit segíteni.
másnak is jó, hogy olvashatja, hogyan működik a veszteség feldolgozása. Vagyis ez a könyv egyfajta útikalauz.
Nem jobb elhallgatni egy haldokló elől az igazságot?
Nálunk nem. Nem akarta, hogy ignoráljam az állapotát. Ne mondjam, hogy „egyen még, mert enni kell”. Azért volt ez az utolsó két hét ilyen fantasztikus, mert mindenről nyíltan tudtunk beszélni, és ő ettől felszabadult, gondolom. Amikor például a kezéből kiesett a telefon, és bosszankodott miatta, elmondtam neki, hogy ez már a haldoklás egy tünete. Ehhez persze bátorság kellett, ám ő ettől megnyugodott – már nem idegeskedett az ügyetlenkedés miatt, elfogadta. Fontos, hogy ne sajnálkozva, hanem partnerként tekintsünk a haldoklóra, és egyenrangú félként kezeljük, hogy teljes értékű ember tudjon maradni. Nem könnyű, mert ha beteg vagy, óhatatlanul ki vagy szolgáltatva a másiknak. Ám akkor sem szabad kiskorúsítani. Rá kell hagyni, mit tud és akar még megtenni, és el kell tudni fogadni a döntését. Ha ezt meg tudod adni a haldoklónak, az óriási segítség. Egy barátom tanácsolta, próbáljak meg vele igazán beszélgetni. Nem a régi sérelmekről, az kit érdekel már, csak a mostani érzéseket, és biztosítani afelől, hogy erős vagyok, nekem mindent mondhat. És apám hálás volt ezért, legalábbis így éreztem. Egy haldokló szereti, ha nem hazudnak neki. Ezt most meg is tapasztaltam. Legtöbbször pontosan tudja, mi van, és szereti, ha nevén nevezik és helyén kezelik a dolgokat. Nem áltatják: de még csináld, küzdj!… Persze ez nehéz, ám nagyon megkönnyíti a helyzetét – szövetségesre, igazi segítségre talál a másikban. Ezáltal mi annyira közel is kerültünk egymáshoz, mint az életben még soha. Egyfajta eufóriában voltunk, felszabadultunk a teher alól, hogy a szenvedésének vége. Sír az ember, de közben megkönnyebbül. Hiszen, bár nagyon morbid, de tulajdonképpen ezen „dolgozunk”, hogy segítsünk neki meghalni a végén, hogy el tudjon menni, és minél kevesebbet szenvedjen.
Ott van bár mellette, de a kísérés ellenére a halál mégiscsak magányos műfaj.
Igen, ez trauma is volt. Erre az egyre nem számítottam, hogy mentőt hív, mert nem ott a szobában, velem akar meghalni, hanem magában, ahol nem lehetek vele. Egy ápoló tanítványom mondta, nehéz úgy meghalni, ha ott van melletted a szeretted. Hallom, sokan kérik is haláluk előtt: már ne gyere be! De a gyász is magányos műfaj – visszautalva a beszélgetésünk elejére: a fájdalmon nem tud senki enyhíteni, nekem legalábbis nem tudott. Jó ilyenkor az egyedüllét. És hát helyetted senki nem tud megbirkózni ezzel az óriási veszteséggel.
Sokan mégis olyan „menekülési útvonalat” választanak, ami zsákutcának bizonyul: munka-, alkohol- vagy kapcsolatfüggőséget.
Szerintem én nem kerültem zsákutcába, csak megadtam az időt magamnak, és jeleztem a környezetemnek, ha nagyon nem voltam jól, hogy tudják. No meg persze mákom van, hogy írok, mert ez biztos, hogy segített, bár nem úgy gondolok az írásra, mint terápiára. És az is segített, hogy előtte láttam, egy ismerősöm nem engedte meg magának a gyászt, és utólag jöttek a testi problémái. Persze ő meg így tudta túlélni ezt az időszakot. Az a baj, hogy állandóan minősítik az embert, szörnyűek a társadalmi elvárások, ítélkezések: hogyan is kell gyászolni. „Most már eltelt pár hónap, most már akkor legyél jól, csináld a dolgod!” Ez azonban nem így működik. Mindenki másképp gyászol.
„Não da”
– „nem oké”, „nem működik”. A kötet portugál nyelvű versében ez a kifejezés mutatja meg leginkább, milyen állapotban is van a gyászoló.
