aradi vértanúk;1848;Balassa János;Batthyány Lajos;

Gróf Batthyány
Lajos kivégzése
1849. október
6-án. Balassa
János orvosi
véleménye is
hozzájárult ahhoz,
hogy a volt
miniszterelnökkel
végül nem
a hóhér, hanem
sortűz végzett

- Miért nem akasztották az első felelős magyar miniszterelnököt?

„Órákkal hosszabbította meg Batthyány Lajos életét Balassa János, a hazai orvostudomány úttörője” – híresztelte 2022-ben az MTI, s ebben még csak nem is az a legmeglepőbb, hogy nem igaz, hanem a történet, amely mögötte rejlik.

Függetlenül attól, hogy Sárszentlőrinc fia, Balassa János orvos, a honi képzés legendás alakja nem volt forradalmi alkat, a változásokra való fogékonysága és a magyarság iránti lángoló szeretete az 1848-as forradalom táborába viszi őt. A kultuszminiszter megerősíti ugyan egyetemi tanári állásában, de ez a tevékenység ekkoriban is csupán hihetetlen energiájának egy részét köti le. Kezdetben, 1848 nyarán a délvidéki, majd ősszel, a Jelačić elleni harcok során tanáccsal és szervezőmunkával igyekszik csökkenteni a magyar honvédség másodlagos (szakszerűtlen sebesült-ellátásból eredő) veszteségét. Mégis úgy érzi, a legtöbbet akkor teheti, ha régi helyén, a kórházban és az egyetemen marad.

Amikor 1848 végén Pest városa számadásában szembesül a betegek és gyógyultan távozó ápoltak fizetési fegyelmezetlenségével, emiatt komolyan fontolgatja: lemond a tulajdonában lévő Rókus-kórházról, mert fenntartásáról képtelen gondoskodni, s azt tervezi, hogy – bár fájó szívvel – a Honvédelmi Bizottmánynak adja át a kórodát. Az átadás végül elmarad, de már a gondolat is sok városatyát elkeserít. „A keserűséget pedig vajmi kevéssé oszlatja el az az örvendetes fejlemény, hogy közben – november 1-jén – a Hársfa utcában a híres sebész, Balassa János professzor irányítása alatt megnyílik egy a városháztartást egyetlen krajcárral sem terhelő új kórház: a Budapesti Kereskedelmi Betegápoló Egylet jól felszerelt kórodája, hiszen ennek 12 betegszobájában mindössze 24 ágy áll a rászorulók rendelkezésére” – állapítja meg Engländerné Brüll Klára.

Mondanunk sem kell, a későbbiekben nemcsak az egylet tagjai kapnak itt szakszerű kezelést. Így esik, hogy Joseph Kehrer kiérdemesült takácsmester figyelmes lesz egy különös párbeszédre, melyet német nyelvű naplójában meg is örökít. „A lábatörött Damjanich tábornok, mikor megtudta, hogy a [Görgey vezette győztes] sereg Bécs helyett Buda ellen fordult, keserűen vallja meg kezelőorvosának: – Én Bécsnek mentem volna, onnan pedig Alamócnak [Olmütznek], és Prágában ültem volna meg a Te Deum Laudamust [a győzelmi hálaadó misét].” Az orvost – „valószínűleg Balassa János egyetemi tanár” – Spira György azonosítja A pestiek Petőfi és Haynau között (Budapest, 1998) című könyve jegyzetében.

Ekkoriban már a polgári egészségügy irányítása a földművelési, az orvosképzés a vallás- és közoktatásügyi, a hadseregé pedig a honvédelmi vagy hadügyminisztérium feladata. A vezető pozíciókat betöltő legnevesebb orvosok közt találjuk Balassát is. Mindhárom területen működött: gyógyított kolerás vagy szifiliszes betegeket, ha úgy kívánta a helyzet, műtött polgári és hadi sérülteket, de kivette részét a medikusok gyors honvédorvosi alapképzéséből, sőt, bizonyos fokig még a toborzásukból is. Ez utóbbi lett a veszte a szabadságharc után.

„[Október 3-án] lesújtanak egy Neyhez (Ney Ferenc pedagógus, akadémikus) hasonlóan szintén széles körben ismert és becsült másik férfiúra is: a pesti egyetem orvosi karának igazgatójára, Balassa János professzorra, a gyakorlati sebészet tanárára. Neki azt róják fel, hogy egy az előző év októberében Kossuthhoz intézett levelében két [osztrák] fiatalember honvédtiszti kinevezését szorgalmazta; s őt most ezért a megbocsáthatatlan bűntettért három hónapi fogságra ítélik” – írja Spira György. Az ajánlás időpontja csupán látszólag közömbös: „Az önálló hadi egészségügyi igazgatás csak 1848 októberében, a nyílt szakítás után jött létre” – jegyzi meg Fónagy Zoltán A szabadságharc egészségügye című tanulmányában.

Ki gondolná, hogy – természetesen csak áttételesen – a magyar nemzet ennek a fogva tartásnak köszönheti, hogy első felelős miniszterelnökét mégsem rablóknak és köztörvényes bűnözőknek kijáró módon akasztják, hanem kivégzőosztag sortüze végez majd vele?

A legújabb szakirodalom föl sem veti ezt a kérdést. Részben azzal intézi el, hogy Batthyány a Windischgrätzhez menő békekövetség vállalásával „lelkiismeretét akarta e sejthetően reménytelen vállalkozással megnyugtatni – és ezzel a bosszúra vágyó ellenség kezébe adta magát”, ámde nem fogadták, majd 1849. január 8-án fogták el Pesten. Urbán Aladár ugyanebben az életrajzban úgy látja: „1849. október 5-én, a kivégzése előtti estén feleségéhez írott búcsúlevelében így nyilatkozott: »Viam meam persecutus sum, ezért ölnek meg.« (…) Vagyis végigment a maga útján, s nem hagyta, hogy eltérítsék célkitűzéseitől, meggyőződésétől és miniszteri esküjétől. Ezért a képtelen vádak, amelyek következtében felségsértésért halálra ítélték. A pör iratai alapján megállapítható, hogy az ellene folyó vizsgálat során sugalmazták a hadbírónak: az udvari körök és a kormány – az utóbbi élén Schwarzenberg miniszterelnökkel – példás ítéletet várnak. Ezt az igényt kétségtelenül a gyűlölet motiválta.”

Egy lépéssel közelebb jár a kérdéshez Bona Gábor, aki az aradi hős hadfiak utolsó mondatai előtt kifejti: „(…) nem is a jog betartása, hanem az elrettentő példa statuálása volt a cél, mint ahogy a kivégzések időzítéséből is kitetszett. Ennek napjául október 6-át, Latour hadügyminiszter bécsi felmagasztalásának [akasztásának] egyéves évfordulóját választották. Az eredetileg kötél általi halálra ítélt, de egy börtönébe csempészett tőrrel a nyakán súlyos sebet ejtő Batthyány bátran fogadta a halált. Maga vezényelt tüzet a kivégzőosztag katonáinak.” Ebben viszont nemcsak az az sikkad el, hogy a Batthyány ügyét vizsgáló Leuzendorf bíró – aki már hadbíróként az ítélet kihirdetésekor elájult – az ítéletet becstelenségnek mondotta, s a gróf képét haláláig íróasztalán tartotta, hanem Balassa János szerepére sem derül fény.

Balassa János
orvos (1814–
1868) Kovács
Mihály olajfestményén.
A magyarság
iránti lángoló
szeretete az
1848-as forradalom
táborába
vitte a professzort

Ahányan, annyiféleképpen mesélik el ennek mibenlétét és jelentőségét. Egyikük szerint: „Balassa fogságának szomorú nevezetessége, hogy az Újépületben, Batthyány cellája mellé került, és amikor az felvágta ereit, Balassát hívták át sebei bekötésére. Balassa, mint orvos megállapította Batthyány nagy vérveszteségét, sebeit gondozva tiltakozott azt elgyengült ember kivégzése ellen. Eredménye persze ennek nem volt, és amikor reggel Balassa és cellatársai – Mezőssy László és Almássy Sándor – hallották a kivégzésre indulók lépteit, cellájuk kövére térdepelve imádkoztak Batthyány lelki üdvéért” – állítja Balassa Béla A Kossuth-idők hazafias orvosai (München, 1954) című könyvében. (Batthyányt valójában este lőtték agyon, cellája pedig úgy szomszédos, hogy fölöttük volt.)

Sárszentlőrinc lelkészét, Csepregi Bélát sejtjük a hitéleti sajtó kegyeletes szavai mögött: „A világosi fegyverletétel után megfosztották a katedrájától, és a pesti Újépületbe került, ahol a Batthyány Lajos cellájával szomszédos zárkában raboskodott. (Amikor a volt miniszterelnök a kivégzése előtti éjszaka felvágta az ereit, Balassát hívták át, hogy kötözze be a sebeit. Batthyány kötél általi halálbüntetését végül a nyakán lévő sebek miatt golyó általi halálra módosították.) Balassa végül mindössze néhány hónapot töltött börtönben. (…) 1851-től [valójában 1850-től] tanári munkáját is újból elláthatta.”

Mindenkinek lehet egy kis igaza a maga szempontjából, de egyfelől pontosan tisztázható Batthyány elkeseredett cselekedete, annak eredménye, s főleg az ok, a szándék, az eszköz és a cselekvő helyzete. Friedreich Endre Gróf Batthyány Lajos utolsó napjai című 1927-es írása erre világít rá. Eszerint a kegyetlen körülmények között halálra ítélt volt miniszterelnök, miután felesége nem tudta számára megszerezni az öngyilkosságához kért mérget, nejétől [valójában sógornőjétől, gróf Károlyi Györgynétől] egy életlen s nem eléggé kemény kis dísztőrt kapott. Midőn szíven akarta magát szúrni (miközben nemcsak hangot nem hallathatott, mert állandón két őr figyelte), az alkalmatlan szerszám megakadt a bordában – és elgörbült. Erre (továbbra is egyetlen pisszenés nélkül) három helyen erősen fölsértette ütőereit. A szakirodalom ugyan folyvást azt állítja: „felvágta”, de ha ezt valóban sikerrel tette volna, el is vérzett volna.

„Amikor tehát reggel érte jönnek, hogy akasztani vigyék, (…) elképedve tapasztalják, hogy a fogoly fekhelye vérben úszik, s a hóhér kötelére utalt áldozatuk éppenséggel él még, de már magatehetetlenül hever a priccsen. Jobb ötletük hamarjában nem támad, mint hogy odarendeljék az Újépület egy másik foglyát, Balassa professzort; tőle azonban legnagyobb bosszúságukra [!] azt hallják, hogy »lehetetlen volna őt ezen állapotban kivégeztetni«, mert »útközben is meghalhatna és egy haldoklóval nem lehet így bánni«”.

 Balassa szavait Batthyány Lajosné őrizte meg, őt Urbán Aladár idézte, aki a fejleményeket is leírta. Ezután „Balassa doktornak megengedik ugyan, hogy bekötözze Batthyány sebeit”, majd négy császári szolgálatban álló orvos és felcser véleményezi az akasztandó állapotát. Közülük a két magasabb rangú lehetségesnek tartja ezt a kivégzési módot.

Egyikük Anton Bée, akire a fejleményekkel együtt a gróf és az orvos egykori rabtársa, Pálffy János emlékezett így 1855-ben. „Undor- és utálattal írom le ezen gazember nevét. (…) Törzskari főorvos Pesten. Mikor Batthyány Lajos nyakán sebet ejtett, a haditörvényszék Doctor Balassát és Doctor Bét rendelte ki, megvizsgálandók a sebet véleményadás végett, hogy föl lehet-e azért akasztani? Balassa azt állította, hogy lehetetlen, mivel a lélekzet a seben jővén ki, nagyon hosszasan kínlódnék. Bé, noha ő maga is meggyőződött a Balassa állításának igazságáról, azt a véleményt adta, hogy föl lehet akasztani, valamivel több, vagy kevesebb kínlódás mit sem árt. Bé katonaorvos lévén, véleménye győzött. De ekkor a hóhér állott elé (sajnálom, hogy nevét nem tudom) s kijelentette, hogy néki, mint az igazság-kiszolgáltatás végrehajtónak kötelessége és lelkiismerete nem engedik kötél által végezni ki a grófot, mert ő érti mesterségét s tudja, hogy az elítélt nagyon sokáig nem halna meg. Végre is a hóhér erélyes nyilatkozata győzött.”

Ha ő nem is tudta, mi Vajna Károly Hazai régi büntetések című művéből tudhatjuk: a győri születésű Kornberger Mihály szolgált 1849-től 1867-ig, haláláig budai hóhérként. Magyar érzelműnek tartották, mert 1849-ben a halálra ítélt forradalmárok kivégzését megtagadta, csak a gonosztevőkét vállalta. Ha pedig ő nemet mond, az döntő, mert háromnapi járóföldre sincs másik hóhér...

Nyilvánvalóan gondolhatunk az önérzetes ítéletvégrehajtó „szakmai lelkiismeretére”, de furcsa lenne nem észrevennünk, miként lehetséges a nemrég még halálán lévő Batthyány – a hóhér szóhasználatában először nem is elítélt, hanem gróf! – egyszeriben olyan életerőt mutat, ami az ő szakmai hitelét rombolhatná.

Véleményével, mellyel persze nyilvánvaló ürügyet keresett munkája megtagadására, már nem lehetett mit kezdeni, mert tartottak az összesereglett nép mozgolódásától. S azt mi idézhetné elő hatásosabban, mint egy hosszú, kínos, embertelen halál? Így került sor (már majdnem este hat órakor) a golyó általi kivégzésre, de ha törvényességét nézzük, mondjuk inkább: gyilkosságra – többszörösen kényszerűen, mert még október 6-án, a jelképes napon meg kellett történnie.

Tekintsük meg most a másik oldalról az eseményeket. Az, hogy Batthyány Lajos átérezte, mennyire végletes megalázás lenne nemzete számára az első felelős magyar miniszterelnök kivégzése, nyilvánvaló. Meg is tett mindent részben a mások keze általi halál, de legalább annak akasztásos formája ellen. Az alkalmatlan eszköz gyakorlatlan kézben – az elszántság ellenére –, eredményével inkább csak a hozzá nem értőket rémisztheti meg. Az odavezetett Balassa ismerhette az ítéletet, de ha nem is, a kérdésben – „Lehet-e akasztani?” – benne volt a rejtett szándék. A professzor fölhasználta tekintélyét, s bátran kimondta a bűvös és félelmet keltő megállapítást: „útközben is meghalhatna”. A példa statuálói számára ennél rosszabb nem is lehetett volna a véleménye. A méltatlan bánásmód, s az egész eset híre a hóhér fülébe jutva megteremtette a második legrosszabb ellenérvet az akasztás ellen: a hosszú, részvétet keltő szenvedés rémképét vetítette előre. Ehhez társult az idő sürgetése; s mindezek együtt eredményezték azt, hogy a lehető legmélyebbnél kissé kevésbé alázták meg a letiport nemzetet.

Balassa pontosan tudta, mit várnak tőle „szakvéleményként”. Mennyire találó az eset leírójának fogalmazása: „bosszúságukra” nem azt mondta, amit vártak. Csakhogy ő is pontosan tudta, mennyivel többet olvashatnának fejére annál a két levélnél (ami miatt egyelőre három hónapot kapott, de ki tudja!), s ennek következtében akármeddig súlyosbodhatna ítélete: ennél kevesebbért már addig is, azután is ítéltek halálra nem egy forradalmárt és szabadságharcost. Mégsem habozott menteni, ami menthető a nemzeti önbecsülésből, de a sajátjából is, amikor már nem szakmai, hanem emberi véleményként tette hozzá: „egy haldoklóval nem lehet így bánni”.

Bátor helytállása egyszerre tükrözi magasztos erkölcsi hátterét, de önmagát veszélyeztető hazafiúi elszántságát is. Kár, hogy ezt az utókor még soha nem gondolta végig: a történeti szakirodalomban nyoma sincs tette mérlegelésének és értékelésének.

A magyar politikai rendszert demokratikus választásokon leváltani nem lehet. Ez az evidens, mégis sommásnak tetsző megállapítás egyszerű érveléssel támasztható alá.