;

kórház;női sors;udvarló;Bódis Kriszta;

- Bódis Kriszta: Kohóban az acél (Részlet a Korzón a pokolba című regényből)

„Tüdős Klára olyan női ikon, akinek embersége, egyénisége, alkotóereje és tettei túlnőttek a huszadik századon. Az ő szobrát a történelem és az emberi nem drámája faragta, de valahogy úgy, ahogy tengervíz töri, pusztítja el a sziklákat. Én ezt a láthatatlan emlékművet most életre keltem. Jó volna hozzájárulni Tüdős Klára reneszánszához, alkotásai, munkája, élete újrafelfedezéséhez” – írja a szerző az Istenhegy-trilógia második kötetéhez. Íme egy kis ízelítő az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent regényből.

Amikor visszaérkeztek Debrecenbe, Emmi nénje unszolására inkább vállalta, hogy a kanapéjukon alszik megint, mint hogy a Mester utcai lakásukba menjen.
– Majd Enci odamegy anyádhoz. Ketten elboldogulnak a házzal – nyugtatta Emmi, és kibontotta a pólyából a gyereket. Sírva fakadt, amikor meglátta, hogy a kis Judit mennyire lesoványodott. – De többet az biztos, hogy nem adom oda veled a kicsit. A telet kihúzod itt a kanapén a nappaliban. Ha tavasszal nem épül fel Rudi, és neked kell visszamenned Semjénbe a tanyára, gyerek nélkül mész, arra mérget vehetsz!
Így korholta a nagynénje. Klára pedig, ahogy hazaértek, a kiújuló láztól ismét ágynak esett. Emmi ettől kezdve még jobban kisajátította Juditot.
Klára úgy érezte, igaza van. Ő nem jó anya. Sőt. Borzalmas anya.
A rá következő éjjel Erzsi futott Tüdős Kálmán doktorhoz, hogy nagy baj van. Az orvos felhajtotta a paplant, hogy megvizsgálja Klárát. Amikor meglátta a hasát, felkiáltott.
– Azonnal vinni kell operálni! – Erzsi csak téblábolt, Emmi Juditot ringatta. – Mire várnak? Bármelyik pillanatban perforálhat a vakbele, és meghal.
Klárát mentőkocsin az Auguszta Kórházba szállították.
Tüdős Kálmán régi barátja operálta, a műtét sikerült, de míg teljesen fel nem épült, bent kellett maradnia a kórházban.
Juditot elválasztották. Most, hogy már Klára szoptatni sem tudott, Emmi kizárólagosságot kapott, és teljesen átvette a gyerek körüli teendőket.
Klára egyre erősebb, egyre kipihentebb lett a kórházban.
– Ha ehun vóna a Rudi, mehetnének vissza Semjénbe azonnal, és jöhetne a második baba – mondta Erzsi, amikor meglátogatta Klárát. – Úgy ki van virágozva, lelkem, mint egy serdülő leány.
– Te belelátsz a fejembe, Erzsikém. Nem tudom, mi ütött belém. Ez valami másodvirágzásféle, és bódítóbb, mint a nyiladozó leánykák bimbózása.
– Talán a sok szomorúságtó’ van, amit átélt. Oszt kicsit most felszabadult a nyomasztásbó’. Meg lehet, hogy ki lett operálva, ami megfeküdte a gyomrát.
– Bárcsak úgy volna! Olyan az élet, mint egy hullámvasút. Legalábbis az enyém olyan. Nem is tudom, várjam-e most a jót? Aztán lángba borulok, mint egy benzineshordó!
Jót kacagtak Erzsivel, zengett a kórterem.
– Mi ez a nagy viháncolás? – lépett be az ügyeletes orvos. – Gondolom, maga a Szunyoghné nagyságos asszony – indult Klára ágya felé, s egyfolytában a kórlapot böngészte. Aztán ránézett a fiatalasszonyra.
Egy pillanatra mindkettejükben bennakadt a lélegzet. Ebbe a csendbe Erzsi is beleborzongott.
„Mi tagadás, szép fiatalember – gondolta –, még én is megvizsgálnám.”
– Csak bemutatkozni jöttem – mondta sokkal határozatlanabb hangon a doktor –, én leszek a kegyed kezelőorvosa: Schmidt Lajos. Kisztihand.
Magas volt, vállas, szőke és világító zöld szemű.
„Ilyen filmszínésznek való szeretőről ábrándozik minden asszony a földön” – állapította meg Erzsi magában.
A férfi szemmel láthatóan nem volt arra felkészülve, hogy egy gyönyörű, fekete gyémántszemű fiatal nőt talál a betegágyban.
A szép tartású látogató Erzsi láttán is zavarba jött, aki – bár jóval harminc fölött járt – fiatalabbnak látszott a koránál.
Mikor végre kiment, Klára és Erzsi úgy néztek össze, mint két bakfis.
– Ez meg ki? – szólalt meg először Klára.
– Hát nem megmondta? A maga kezelőorvosa!
– Inkább a meséből a Tündér Lala – emelte a kezét a homlokához Klára, mintha színházat játszana éppen az unokatestvéreivel, és ő alakítaná az Ámor nyilával meglőtt asszonyt.
– Lajosnak Lajos – vágta rá Erzsi. – De vigyázzon, Klárám, mert a szívébe is belelátok ám!
– Egy szót se többet! – csitította Klára. – Huss, volt-nincs a tündérfi!
De Tündér Lala visszatért. Nem tehetett mást, mert mindennap meg kellett vizsgálnia a beteget. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak egymáshoz. Nem ért Klárához egyetlen alkalommal sem, csak megnézte a sebet, s az ápolószemélyzetet hallgatta meg a lábadozó állapotáról. Még egymás pillantását is kerülték, mégis forrt körülöttük a levegő.
Klára alig várta, hogy szabaduljon, úgy érezte, beleőrül, úgy kívánja a férfit. Nagyon rég kerítette hatalmába ez az egyszerre mámorító és kínzó szenvedély.
Emmiéknél aztán még kevésbé találta a helyét. Próbálta olvasással és babaruha-horgolással elütni az időt.
– Neked meg hol jár az eszed? Nem látod, hogy túl korán szaporítani kezdted? Itt meg leejtettél egy szemet. Fejtsd vissza! Hogy néz ez ki? – dorgálta Emmi.
Klára varrt egy játék babát is Juditnak, azzal bábozott neki, amikor Emmi hagyta. De többnyire nem hagyta. A baba bánatosan feküdt a kiságy végében.
Vonszolta magát az idő, és Klárának semmi dolga nem akadt. Próbálta alvásba olvasni magát, de azt sem tudta, mi van a könyvekben, ugráltak a szeme előtt a betűk. Álmatlanul forgolódott, izzott a teste, és mikor végre elaludt, minden éjjel a zöld szemekről, a bársonyos hangról álmodott. Amikor felriadt, elhatározta, hogy valami ürüggyel visszamegy a kórházba. Reggel aztán átkozta magát, hogyan is gondolhatott ilyesmire, hiszen nagy baj lehet belőle. Soha életében nem imádkozott igazán, de most azzal is próbálkozott.
– Hát, ha nem félteném annyira – súgta neki Erzsi –, mondanám, hogy kaparja le a varratot, mer’ nálunk odahaza aszongyák, a sebből kicseppenő vér véget vet a szerelemnek.
– És még mit mondanak? – kíváncsiskodott Klára.
– Ha volna még anyateje, azt is beletehetnénk az étkibe vagy a feketéjébe…
– Csak nem szerelmi mágiákról diskuráltok? – okvetetlenkedett közéjük Tüdős Kálmán doktor. Erzsi és Klára úgy rebbentek szét, mint a rosszaságon rajtakapott gyerekek. – Akkor érdekelni fog titeket, hogy a bűvölés módjai a népszokásokban, amelyekkel a szerelmes érzelmeit az ellenkezőre változtatják, tökéletesen azonosak azokkal, amelyek a szerelemkeltésben szerepelnek.
Mármint ami a lényegüket illeti. Ugyanis az infantilis poly­morph erogeneitás az egyikben originális, a másikban invers. Mint ahogy egy bizonyos komplexum tudatosítása megszünteti, sőt ellenkezőjére fordítja annak hatóerejét. És a pszyché ilyetén működésének éppen a néphitből kapjuk a legeklatánsabb példáit, gondoljunk itt az excrementumok szerepére az eroticumban.
– Gondoljon a rosseb! – kelt ki magából Erzsi. – Miről teccik itt beszéni?
– Ez pszichoanalízis, kérlek szépen, Erzsikém. Valami azt súgja, talán érdekelhet, Klárám, a néprajzkutatás eme friss ága, amely az etnográfiát a pszichoanalízis felől közelíti meg.
– Má’ megbocsásson, doktor úr, de közelíccse, akinek hét anyja van!
– Ne aggódjon, Erzsike, magának semmit sem kell megközelíteni. Maga azt is tudja, amit más nem. De az én kedves barátom, Róheim Géza behatóan foglalkozik a Sigmund Freud osztrák idegorvos által kimunkált pszichoanalízissel, és legfőképpen az ő elméleteinek az etnológiában való alkalmazásával…
– Fejezze csak be, Kálmán bácsi, hallgatjuk – nézett rá Klára, de a szeme villámokat szórt. „Most mire célozgat az öreg? – gondolta. – Mit tudhat? Ennyire látszik rajtam a szerelmi őrület?”
Tüdős Kálmán csak mosolygott magában, és folytatta:
– Nagy becsben álló és kísérletező kedvű Róheim Géza barátomnak a szerelmi varázslat különböző formáinak átvizsgálása nem járt minden tanulság nélkül magát a libidó fejlődését illetően, s csak remélhetjük, hogy mindezen felfedezések egy évtizeden belül meghatározzák a vélekedésünket az emberi viselkedésről, s legfőképpen a misztikus szerelmi élményről, a szerelmi vágy kialakulásáról.
– Lárifári – kotyogott közbe Erzsi.
– Nem egészen – emelte rá mutatóujját Tüdős Kálmán doktor. – Mindenekelőtt azt már sikerült tiszteletre méltó tudós barátainknak beigazolniuk, hogy a szerelmi varázslat különböző formái megfelelnek egy-egy erogén zónának: az étel és a nyál felhasználása az orális, a semené és a menstruációs véré a genitális, a vizeleté az urethralis, az excrementumoké az anális zónának.
– Hallatlan – vágta csípőre a kezét Erzsi. – Én ezt nem vagyok hajlandó követni tovább, kérem!
– Ne aggódjék, kedvesem! Mindez természetesen igen távol áll a normális felnőtt ember nemi életétől, ellenben egyik-másik szertartás kifejezetten analóg a perverzek infantilis vágyteljesítő cselekedeteiben.
– Még hogy én perverz! – sikkantott Erzsi, és vörös képpel, könnyes szemmel kiszaladt a szobából.
– Ez nagyon, nagyon, nagyon csúnya volt magától, Kálmán bácsi! – dorgálta meg Klára.
– Hohó, drága gyermekem! Minket azonban a bűvös erő magyarázata érdekel, ha nem tévedek, ugye? – nézett kérdőn az unokahúga szemébe. – Honnan veszi a szerelemérzet azt a rettenetes kényszerítő jellegét? – kérdezzük magunktól. Honnan a szertartások, honnan az ábrándozás, a képzelődés? Nos, mivel a pregenitális organizáció nem biztosítja a szabad genitális lefolyást a libidónak, ezért egy feszült helyzetet állandósít. Az elfojtás és a kielégülés közötti átmenet ez, és éppen olyan, mint a kényszerneurózis.
– Köszönöm a tanítást, Kálmán bácsi! – tette le a kötős kosarat a doktor lába elé Klára. A nagybátyja azonban megragadta a kezét.
– A Schmidt doktor – Klára elsápadt a név hallatán –, meg az a röntgenes, hogy is hívják, Markó, igen, igen, a Markó Dezső, ha jól hiszem, követségben voltak nálam.
– És mi közöm van nekem ehhez?
– Semmi, Klárikám. Valójában semmi.
– Akkor?
– Gondoltam, kikérem a tanácsod.
– Miben, Kálmán bácsi, bökje ki.
– Hát ez a két fiatalember az első medikusbál vigalmi bizottságának lett kinevezve.
– Gratulálok. És?
– Leviziteltek nálam annak rendje és módja szerint, aztán addig csűrték-csavarták, míg felkértek fővédnöknek.
– És maga elvállalta, Kálmán bácsi? Sem a bort nem szereti, sem a bált. És az sem volna szerencsés talán, ha a maga obulusaiból fedeznék a költségeket.
– Igazad van. De tudod, úgy vettem észre, hogy mostanság nagyon búvalbélelt vagy. Az embernek megszakad a szíve… – Kálmán bácsi kezébe zárta Klára kezét. – Nehogy elpityeredj itt nekem! Nem akarlak így látni. Legyél megint az az erős Klára, aki jól odamondja nekem! Aki szembeszáll a polgármesterekkel, a granicsárokkal, egy egész férfihaddal, ha kell.
– Jól van – húzta ki a kezét a fogásból Klára. – Már rendben vagyok – szedte össze magát, és még egy félmosolyt is erőltetett az arcára. – Ennyi? Ennyit akart mondani?
– Ennyit, ennyit – szedelőzködött az öreg.
Aztán az ajtóból még visszafordult:
– És szeretném, ha a nyitótáncot te táncolnád.

A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron

Bódis Kriszta Korzón a pokolba. Istenhegy II. című regényének bemutatója október 12-én, csütörtökön, 17.30-kor kezdődik a Nemzeti Táncszínház Kávézószínpadán. A szerzővel Németh Gábor beszélget.