Magyarország a rendszerváltás harmincharmadik évében olyan hely lett, ahol az a színész, aki a hatalommal szemben kritikai hangot merészel megütni, felsőbb (talán legfelsőbb?) utasításra nem juthat többé filmszerephez (s ezt a roppant bátor, felettébb erkölcsös és magyarosan szolidáris kollégái szó nélkül tudomásul veszik, mintha csak azt közölték volna velük, hogy holnap fátyolfelhős égboltra számíthatnak – amúgy, kérdem én, mi a fenének váltott rendszert ez az ország, elég lett volna csupán a gatyaváltás, hiszen jól láthatóan továbbra is abban az átkosban érzi magát otthonosan a honpolgárok többsége, azt tartja komfortosnak, minthogy akkor szocializálódott), ám azokhoz az alakokhoz, akikből a tehetség és a kompetencia garantáltan kimaradt, de a nyelvjárást annál szorgosabban gyakorolják egynémely alsó fekvésű tájegységet célba véve, számolatlanul dől a közlóvé mindenféle rendszerhű giccsre és primitív allegóriákból összetákolt propagandaanyagra.
S ugyanígy a hazai egyházak: azt az egyházat, amelynek vezetője képes volt bírálni a hatalmat, annak rendje, s módja szerint kifosztották, hadd pusztuljanak az egyházával együtt azok a megalázottak és megnyomorítottak, akiket a keresztény-nemzeti állam magukra hagyott, viszont akiknek gondját viselte a pusztulásra ítélt egyház, ápolva, ellátva és taníttatva őket. Ezzel szemben azoknak az egyházvezetőknek, akik saját egyházaikat a politika szolgálólányává fokozták le, bőven kijutott luxus wellnessközpontokból, luxus éttermekből, luxus borkatedrálisokból, balatoni ingatlanokból és nemlétező színházra elnyert többmilliárdos színházi támogatásból, mindenből, mi szem-szájnak ingere. Egyik oldalon tehát keresztény-nemzeti alapon kizsebelt egyházak, vagy politikailag kiválóan teljesítő, legutóbb például a Horthy dicséretére és a zsidóságban Krisztus gyilkosaira ráismerő beszédre előzékeny és szolgálatkész némaságba burkolózó pártállami felekezet, másik oldalon a titokzatos szakralitást öltő püspöki futballstadion, vagy a közpénzekből fenntartott, súlyosan deficites kóser vágóhíd.
Szóval ebben az országban komoly ember már nem veszi szájára a szeparáció amúgy szépen csengő szavát.
Engem sokkal inkább az döbbentett meg, hogy sem Erdő Péter, sem Balog Zoltán mennyire nincs tisztában (avagy nem is nagyon kíván tisztában lenni) saját hagyománya legszentebb részével, vagyis azzal, ami a Bibliából – hitük szerint Isten kinyilatkoztatott szavából – kiolvasható. Ugyanis
a Biblia a királyokat nem mindenható uralkodóknak írja le, hanem hús-vér, bűnökkel teli és bűnöknek kiszolgáltatott, érdemtelen embereknek, akikkel szemben a papságnak és a prófétáknak kötelességük felemelni a szavukat.
A Mózes ötödik könyvében olvasható királytörvény (17,14-20), amely az uralkodók magatartását és hatalmi törekvéseit szabályozó erkölcsi és politikai indíttatású szöveg, egyértelművé teszi, hogy a törvények alól az uralkodó sem vonhatja ki magát, a parancsolatok és rendeletek, mint mindenki másra, rá is kötelezőek.
A király nem törvényhozó, épp ellenkezőleg: alá kell vetnie magát a Tóra isteni eredetű törvénygyűjteményének, s tekintettel arra, hogy a Tóra Isten kinyilatkoztatott szavaként teljes és tökéletes egészet képez, az uralkodó nem tehet hozzá, s nem is vehet el belőle semmit, nem térhet el a parancsolatoktól „se jobbra, se balra” (5Mózes 17,20). A Törvény elsőbbséget élvez a királlyal szemben, minthogy a Tórában foglaltak – és sosem a királyi bürokrácia – hivatottak szabályozni a társadalmi és gazdasági viszonyokat, a szakrális kötelezettségeket, valamint a magánérdekű életviszonyokat. Mindebből következően az antik judaizmus világában Izrael vezetőjének korlátozott hatalma az ideális uralkodót tartózkodó, visszafogott módon inkább pásztornak (roech) tekintette, semmint a hatalom és a dicsőség megtestesítőjének. A törvények előírásait azért is kellett betartania az uralkodónak, mert „így nem emelkedik szíve gőgösen népéből való testvérei fölé” (17,20). Ám ha ez mégis bekövetkezne, és az uralkodó bűnt követne el, arra törvényszerűen és szinte mindig előre sejthető módon érkezik a súlyos büntetés és bűnhődés elkerülhetetlen válasza.
A Bibliában az az éles hatalomellenesség, ami sokaknál, Gideónnál, Sámuelnél, vagy szinte valamennyi prófétánál hangot kap, nem csupán az éppen uralkodó királyt érintette, hanem az egész intézményt is. Így jöhetett létre már a bibliai időkben a mindenkori hatalommal szembeni „fékek és ellensúlyok” rendszere, vagyis a hatalomtól elválasztott papság és az állandó ellenzéki pozícióban lévő prófétaság intézménye,
akik az általuk képviselt legfőbb alaptörvényre, az isteni eredetű törvényre mint alkotmányra tekintettek, s erre apellálva tartották fenn maguknak a jogot, hogy szükség esetén opponálják a mindenkori hatalmat. Bizonyos értelemben tekinthetjük őket a hatalommal szemben megszólaló lelkiismeret állandó ellenzékének.
Nekik volt a feladatuk, hogy figyelmeztessék, kritikával illessék az igaz útról letérő uralkodót, s állandó fellépésükkel próbálják visszatéríteni őt az igazság ösvényére. A papság és a próféták feladatát Ámosz így határozta meg: „Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, juttassátok diadalra az igazságot (mispát)” (Ámosz 5,15) Miként a rossz és bűnös hatalmi viszonyok közepette kialakult kedvezőtlen nyilvánosság állapotáról, vagyis a vélemény- és szólásszabadság hiányáról is Ámosz szólt („Jaj azoknak, akik gyűlölik azt, aki kimondja az igazságot” – Ámosz 5,10), avagy egy másik próféta, Jeremiás, aki „az írástudók hazug tolláról” elmélkedett (Jeremiás 8,8).
Gideón hatalmat elutasító gesztusa (Bírák 8,22-23), Sámuelnek az eljövendő királyságról festett sötét tónusú víziója (1Sámuel 8,11-18), vagy Hósea sűrűn ismétlődő gúnyos kifakadásai (Hósea 5,1; 8,4; 10,15; 13,10–11) egyértelműen azt a félelmet és aggodalmat jelzik, amikor a földi hatalom egyszeriben elhagyja az isteni törvények által kijelölt, követendő irányt, s amikor a politikai hatalom instrumentalizálni kívánja mások hitét és vallását. Amikor az isteni rendre hivatkozva próbálja legitimálni önmagát, azt a benyomást keltve, mintha a hatalom valamennyi intézkedése és cselekedete Isten tetszését és jóváhagyását bírná. Az Isten nevében szóló Hósea próféta számára kiváltképp elfogadhatatlan, amikor „királyokat választottak, de nem általam, vezéreket, de nem tudtommal; ezüstjeiket és aranyukat földolgozták maguknak bálványokká…” (Hósea 8,4). Amúgy éppen a mindenkori hatalommal szembeni folyamatos és heves ellenzéki jelenlét, valamint a királyi és papi intézmény autonómiájából (szeparációjából) eredő jogi biztonság (még akkor is, ha ezt olykor támadások is érték, de minden esetben megnyugtató véghez érkezve) és a kritika szerepének magától értetődő természetessége (még akkor is, ha a kritikát olykor el akarták hallgattatni, de minden esetben végül isteni büntetéssel zárva a megesetteket) sem adott módot arra, hogy a legkülönfélébb kísértéseknek kitett uralkodók egy Isten által legitimált(nak kikiáltott) állam létrehozásával próbálják hatalmukat megszilárdítani és megkérdőjelezhetetlenné tenni.
Nem véletlenül számol be a Biblia sok esetben a legmetszőbb gúnnyal és iróniával a királyság intézményéről.
A Bírák könyvének allegorikus példázatában Jótám azt meséli el, amikor a fák királyt akartak felkenni maguknak. Ám sem az olajfa, sem a fügefa, sem a szőlő nem óhajtotta feláldozni hasznos és kedvelt gyümölcseit a hiábavaló uralkodásért, egyedül a gyümölcsöt nem termő, árnyékot nem nyújtó, teljesen haszontalan tüskebokorban volt meg a hajlandóság vállalni a tisztséget (Bírák 9,8-15).
A hatalmat akár a legkiélezettebb pillanatokban, s önmagukra nézve a legveszélyesebb helyzetekben is rendületlen elszántsággal bíráló, amúgy semmiféle ellenszolgáltatásban nem részesedő igaz prófétákkal állnak szemben azok a pénzért, puszta nyerészkedésért tevékenykedő hamis, hazug próféták (neviim baseker), akik egy-egy uralkodó hivatalos „közszolgálati hírügynökségét” képezték. Ők azok, akik a hatalomnak igyekezvén a kedvében járni és annak kegyeit rendületlenül fürkészni, csak célirányos és kiszámított hangulatjelentéseket, manipulált helyzetelemzéseket és tetszetősen kozmetikázott előrejelzéseket kínáltak gazdáiknak, ám akikről azt is elárulja a Biblia, hogy jól tartottak voltak, minthogy uruk vagy úrnőjük „asztaláról esznek.” (1Királyok 18,19)
A jól tartott papok és hamis próféták persze nemcsak az ókori Izraelben ettek uruk vagy úrnőjük asztaláról. Ha úgy hozza a helyzet, megteszik ugyanezt a XXI. századi Magyarország Kötcse nevű községében is.
További jó étvágyat mindehhez!
