Amiért visszajönnék
Amiért visszajönnék, az nem marad itt.
Hirtelen mindent itt kell hagyni. Egyetlen
csomagban kötszer, étel, emlék, ruha.
A zúgás a fülből indul. Sziréna, ropogás.
Felhangosodik, hangszóróban egy puffanás
utáni csönd. A puffanás előtti csöndhöz
nem jutni el. Ami látható, az mostantól vakít.
Amiért visszajönnék, az nem marad itt.
Ímhol vagyok
Barlangban, lelógó cseppkövek között,
amik fejem tetejét karistolják, nyirkos
rejtekben, ahol megbújni csak úgy lehet,
hogy a test áttetsző gyöngyként fénylik,
kitéve a denevérszárny szempillaként
csapódó mozdulatának, rá a látásra,
hogy vakságban ragyogjon a védelem.
Ádám, hol vagy? Erdőben, fatörzsek
felfénylő pilaszteríveinek árkádjai
közt, lombtakarásban, állatürülékek
között, ösvénytelenül felrémlő utak
letagadott templomhajóját járva, ahol
az ősfák legfelső oldalágai csak a
fákat védelmező fiatornyok. A tűz körül,
ahol profilban látszik az arc félig
világított árnyköre, mintha a holdon,
forróság és jég határán keresne
menedéket a lélegezni is alig tudó. A tűz
csak addig melegít, amíg a szemem fényét
látom a lángból kicsapódni. Kipattogó
parazsak mint a megsokszorozott vád
rajzolják ki, hogy hely mostantól nincs,
csak az összekuporodás görcse
jelölhet ki a testnek egy hely helyetti
tartást. A levegőben, ahol emlékezni
nehéz, mert mostantól
nincs idő. Körkörös vagy spirál alakú
örvényben úgy tér vissza minden, ami
múlik, mint a lenyelt falat
visszaöklendezése után kényszerűen
megjelenő éhség, ami tárgyat
keres, önmagát emészti, föld sincs
a lábam alatt, s az ég nem fölém
borul, hanem körbevesz, üresség
bélel gondozatlan pólyába, darabig
ringat, iránytalan. Szárny nélkül repülök,
körözve zsákmány és élelem körül,
nem tudhatom, a könnyűség nem
csak egy még mélyebb nehézkedés
fantomképe-e, nem tudhatom, eleven
állatra lesek vagy dögevőként mostantól
halált emészt bennem az önfenntartás
parancsa. Ádám hol vagy? Barlangban,
erdőben, tűz körül, levegőben, csak színed
előtt ne, csak ne színed előtt.
