A Gólya dolgozói (lásd keretes írásunkat) számára fontos a lokalitás, az energiájuk egy részét arra fordítják, hogy a környékükön élők is részesüljenek az épület közösségi funkcióiból, alacsony küszöbű programjaikon pedig bármilyen társadalmi helyzetű emberek részt vehessenek. Ezért indították négy éve a Szomszédságból Közösséget programjukat, és tavaly ennek leágazásaként az Orczy Szomszédok projektet. Helytörténeti kutatásba kezdtek, és múlt nyáron 71 interjút vettek fel a negyedben lakókkal, majd pályázati forrásból a környékbelieknek részvételi művészeti és más közösségi foglalkozásokat tartottak.
Az itt készült alkotásokból állt össze a Dobozi 21 összművészeti alkotótérben megnyílt Azt beszélik az Orczyn… című kiállítás, hogy a helyben élők történetein keresztül ismerhessük meg a környéket, az ő hangjuk, viszonyulásuk is felületet kapjon, szemben a köztudatban élő negatív sztereotípiákkal. Szeptember 3-án szomszédsági napot és kiállításmegnyitót tartottak, ebbe kapcsolódtunk be a projekt szervezőivel, résztvevőivel, illetve az érdeklődőkkel együtt.
Küszöb nélkül
Az Orczy út 46–48. előtt már messziről feltűnt az itt parkoló számos kerékpár. A tűzpiros fémajtón belépve nem csak fiatalokkal találkoztunk, akik rendszeresen járnak a Gólyába, egy nyolcvan közeli néni épp azt kérdezgette, kinek kell fizetni az ebédért, és kissé meg is illetődött, mikor mondták, hogy a ház vendége volt a tetőteraszon kínált bográcsgulyásra és mákos gubára. Ebéd után a gyerekek kreatív foglalkozás keretében fekete kartonból kivágott zebrákat színezhettek vagy festhettek ki kedvük szerint, és tényleg szárnyalt a kreativitásuk: egyetlen fekete-fehér csíkos zebra nem akadt a művek között, ellenben pöttyös, virágos és szivárványszínű több is. Minden korosztály összedolgozott, az óvodás korúaktól egészen a kiskamaszokig, akik a hétfőn és kedden délutánonként tartott ifjúsági klub rendszeres látogatói. Egyikük készséggel bemutatott Török Zsófia Sárának, aki szociális munkásként 2019-ben csatlakozott a Gólyához, a Szomszédságból Közösséget program egyik koordinátoraként, emellett negyedmagával az ifiklubot vezeti.
– Ez egy alacsony küszöbű klub gyerekeknek, nincs feltételekhez kötve, ki járhat ide, mi csak a korosztályt adtuk meg – kezdett mesélni Zsófi. – Most főleg általános iskolások, középiskolába menők jönnek. Nekik nincsenek nagyon alternatíváik arra, hogy eltöltsék az idejüket. Nem járnak edzésre, mert például nem tudják megfizetni a szüleik, így az Aréna Plázában vagy az utcán lógnak. Ide be tudnak jönni társasozni, unózni, beszélgetni. Szervezünk programokat is, elvisszük őket olyan helyekre, ahová amúgy nem mennének. Voltunk már diákfilmfesztiválon, a Dunában fürdeni, és megnéztük az Auróra közösségi kertet. Próbálunk azokra a dolgokra is reagálni, amik érintik őket. Sok fiatalnak most van az első párkapcsolata, beszélgetünk velük a férfi- és a női szerepekről, arról, hogyan lehet felismerni a bántalmazást. Nemrég kiderült, hogy többen falcolnak – vagdossák magukat –, amiről szintén sokat beszélgettünk.
Ezelőtt egy helyi szakiskolával együttműködve tartottak foglalkozásokat az oda járó, de már nem tanköteles (16. évüket betöltött) fiataloknak, hogy segítsék őket eligazodni a munka világában. Például abban, hogyan kell önéletrajzot írni, állásinterjún beszélni, és igyekeztek nekik olyan munkahelyeket találni, amelyek nem kizsákmányolók.
– Több siker volt ebben, de ettől még a fiatalok nem igazán tudták megtartani ezeket a munkahelyeket, magas küszöb volt ez számukra – idézte fel Zsófi. – Ott fogalmazódott meg a gyerekekben, hogy oké, a munka fontos, de nekik inkább egy hely kellene, ahol együtt lóghatnak, így alakultunk át a mostani ifiklubbá. A kerületben sok hátrányos helyzetű család él, számos helyi segítő szervezettel, tanodával és intézménnyel kapcsolatban vagyunk. Szociális munkásként abban tudok még segíteni, hogy a megfelelő helyre irányítom, akinek problémája van.
A legfőbb eszközünk azonban az, hogy olyan felnőttmintákat mutatunk a gyerekeknek, amelyekkel nem biztos, hogy találkoznak.
Tanítjuk őket a közösségi együttélés szabályaira is, amiket adott esetben közösen alakítunk ki, így a gyerekek biztonságos térben tudnak önmaguk lenni és fejlődni.
Idővonalak mentén
Közben többen érkeztek az ünnepélyes idővonal-átadásra, amit a Gólya részéről Birtalan Gergő vezetett fel. Az első idővonalat még az ős-Gólyából mentették át, bár a kézzel rajzolt, régi fotókkal díszített tacepaót sokáig a költözésben elveszettnek hitték. Csodálatos módon végül megkerült, és habkarton lapokra kasírozva feltették a falra. Mellé ragasztották fel az új, Máté Dániel grafikus által tervezett, még szabadon alakítható idővonalat, amire bárki berajzolhatott filccel egy-egy személyes eseményt a negyeddel kapcsolatban.
– Az idővonalak segítenek, hogy azokra a dolgokra is emlékezzünk, amiket nem lehet egy könyvből kikeresni, mert akik a könyveket írják, nem tartották fontosnak, hogy megkérdezzék az embereket. Ezek a történetek elfelejtődnek, ezért is akarjuk őket begyűjteni – zárta beszédét Gergő, majd elkezdtük közösen az idővonalakat böngészni.
Az első meglepő módon a XVIII. századból indul, mikor báró Orczy Lőrinc főispán, tábornok és költő megvásárolta a Pest városától még igen messze eső, hatalmas ligetes területet. A birtokot László fia örökölte, aki a korra jellemző szentimentális tájképi kertet terveztetett ide, kis tóval, üvegházzal, műbarlanggal és remetekunyhóval, háttérben az impozáns budai várral és a hegyekkel. Ezután megnyitotta az Orczy-kertet, amely nagy népszerűségnek örvendett mint a város első közparkja. 1829-ben költözött ide a Ludovika tisztképző intézete, lőtereket, gyakorlópályákat létesítettek, katonaszobrokat állítottak. A virágzást a II. világháború után erőteljes hanyatlás követte, működött a parkban buszgarázs, mozi és cipőgyár, majd az úttörőszövetség Asztalos János Ifjúsági Parkja néven futott, és egyre inkább olyan hellyé vált, ahová sötétedés után nem volt tanácsos kimerészkedni.
A dzsumbujos terület felszámolása 2012-ben indult, mikor ide költöztették a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, amely campusként használja az azóta körbekerített parkot. Rend lett, ez kétségtelen, noha közben kivágtak 300 fát is, és a terjeszkedés ezzel nem ért véget. Több tíz milliárd forintos beruházással napjainkban is folyik az Orczy Negyed Program, hogy a Józsefváros egyik rossz reputációjú, társadalmi problémákkal is terhelt részét fokozatosan rehabilitálják. Az interjúkban a pozitív változás egyelőre kevésbé jelent meg, a lakók közül többen a közbiztonságra és a köztisztaságra panaszkodtak.
„A Keletiből indulnak el”
Amikor sikerült végre elcsípnem egy helybélit, a beszélgetést névvel nem vállalta, mert közalkalmazott. Azt kérte, nevezzük Juliskának, mert a nevéről felismernék. Ő tizenöt évesen jött fel Pestre szakmát tanulni, majd itt ment férjhez, és megszülettek a gyerekei. Fiatalos külseje alapján meg nem mondanánk róla, hogy kilenc unokája van, ahogy azt sem, hogy két munkahelyen napi 12 órát dolgozik.
– Régen házfelügyelő voltam, volt húsz épületem. Nagyon közvetlen voltam az emberekkel, mert vidéki vagyok. Sokan máig megismernek az utcán, akiknek valamit segítettem elintézni. Most is emberekkel foglalkozom, meg a szomszédsággal, csak máshogy. Mindenkivel szoktam beszélgetni, mindenféléről. Van sok, amin lehetne változtatni. Szeretem a kerületet, ’89 óta élek itt, nem akarok róla rosszat mondani, de jót se. Sok a szegény ember, a kivetett, meg a kábítószeres. Belekötnek az emberbe, egyszer ki akartak rabolni, mikor sötétedés után munkából mentem haza. Jött utánam egy férfi, húzta le a vállamról a táskámat, és láttam rajta, hogy észen kívül van. Ugye, itt a Keleti. Vidéken is nagy a szegénység, onnan följönnek ezek a bandás emberek, és itt a kerületbe indulnak el. Száz százalék, hogy ezt nem az itteniek csinálják. Rendőrök mennek-jönnek, vannak kamerák, de nem biztos, hogy mindet működtetik – mondta Juliska, akitől azt tudakoltam, mit csinálna másképp.
– Én, ha vezető lennék, nem etetném agyon az embereket, akik az utcán élnek, hanem ösztönözném őket, hogy egy picikét dolgozzanak is. Szedjék össze, amiket eldobálnak, és akkor kapnának ebédet. Kicsikét vissza kéne őket vezetni a társadalomba, nem mindent alájuk tenni. Van például egy négytagú család, mindkét szülő dolgozik, kifizetik a rezsit meg a kaját, de egy pár cipőt már nem biztos, hogy tudnak venni a gyereknek. Sok szociális munkás, családsegítő dolgozik itt, de nagyon sok a dolguk. Nem vagyok elégedett, ha tehetném, rég elhagytam volna a családommal Magyarországot.
Korruptak a vezetők, az emberek meg el vannak szegényedve, keseredve, nap mint nap a Dunából szedik ki őket. Ez a kormány hibája, mert a saját zsebüket megtömik, meg a retyerutyájukét, a családokat meg dolgoztatják, kizsigerelik.
Van egy hat hónapos unokám is, egy csomag pelenka neki 13 ezer forint. Úgy egy hétre elég, a lányom meg kap havi 12 700 forint családi pótlékot…
Együtt pásztázzuk az idővonalat, Juliskának rengeteg emlék jut eszébe. – Úgy volt, hogy az Orczy-házak tetején lesznek medencék, meg strand az itt lakóknak, nem is tudom, ezzel mi lett. A Teleki téren volt régen a rongyos piac. Oda akartak egy bevásárlóközpontot, piac résszel, na, az se úgy lett. Amióta a kínai piacot felszámolták, alig maradt hírmondóba bolt is.
– Volt itt egy zöldséges, egy idős házaspár, ők is már kihaltak. A kisboltban azért árulnak gyümölcssalátát dobozban, mert máshonnét nem lehet hozzájutni – magyarázta egy másik helybéli. – Na de majd most, az új zebrán átjuthatunk az Aldiba, eddig legfeljebb a sarki kisboltig merészkedtünk – élcelődött a Majka-dalszövegből híres, vagy inkább hírhedt Diószegi Sámuel utca sarkán lakó férfi. De aki próbált már a két lábán átkelni a kétszer két sávos, robogó autókkal és villamosokkal teli Orczy úton, átérzi, milyen fontos itt egy biztonságos gyalogátkelő.
Közösségi séta
A Gólya előtti gyülekezőn rázendített a Pimasz Trió zenekar, így vidám kísérettel, kétszeri lámpaváltásra sikerült átkelnünk a nevezetes új zebrán, a Kőris utcai kereszteződésnél. A Dobozi utca felé tartottunk, közben futárok integettek nekünk – köztük is több volt a vendégmunkás, mint a helybéli, és láttunk népes ázsiai kolóniát a kínai étterem körül, meg a házak tövében csapatosan üldögélő roma gyerekeket. Séta közben mindenki beszélgetett, mintha régi ismerősök lennénk, aki látott minket, nyugodtan hihette, összetartozunk. Edit mellé szegődtem, aki elmesélte, hogy az ELTE közösségszervezés szakos hallgatójaként, gyakornokként részt vett a projektben.
– Ez a program arról szólt, hogy az interjúelemzések, a művészeti eszközök és a részvételiség hogyan tudják erősíteni egymást a helyi emberek érdekében. Nekünk az volt a feladatunk, hogy a környékbeli lakókat vonjuk be a programba. Eseményeket szerveztünk a társasházakban, felkerestük a lakókat, elbeszélgettünk velük, ez összefonódott a művészeti eszközökkel is, például közösen szubjektív térképeket készítettünk. Azt kértük, egy üres térképen jelöljék be, hol laknak, melyek az útvonalaik, és hogyan kötődnek az egyes helyekhez, szeretik-e vagy sem, ebből sok minden kiderült a lakókról és a negyedről is. Arról is beszélgettünk velük, mit gondolnak, hogyan működnek a közösségeik, milyen változásokat érzékeltek, és mire lenne még szükségük, ebbe hogyan tud a Gólya bekapcsolódni.
Sokan mondták, hogy itt nem változott semmi, ugyanolyan rossz, mint régen, mások szerint meg minden sokkal jobb lett, ami persze azon is múlik, milyen korúak, mit vesznek igénybe.
Vannak jó tapasztalások, például a Kálvária téren sokan azt élték meg, hogy van egy biztonságos jelenlét, ezt szeretik az emberek, jól tudnak ehhez kapcsolódni, és ezáltal egymáshoz is. Van mihez nyúlni, és vannak a közösségben tartalékok is, ami sokat számít.
Életutak találkozása
A Dobozi 21 előtt állunk meg a megnyitóra, a benti két helyiségbe csak váltásban férünk be, annyian lettünk, miután eljöttek a közösségi részvételi és a kortárs művészet iránt érdeklődők is. Utána Poór Dotya képzőművésszel, a művészeti programok kidolgozójával beszélgettünk.– Többtípusú foglalkozássorozat volt a rajztól a drámajátékokig, azzal a céllal, hogy az interjúkban felmerült témákat feldolgozzuk – mesélte Dotya. – Ezeken születtek a kiállításon látható lakáséletút-idővonalak is, amelyek azt ábrázolják, hogy ki hol lakott, honnan költözött ide. Az volt az előfeltevésünk, hogy ez befolyásolja, hogyan viszonyulnak a környékhez. Például az egyik foglalkozáson volt olyan néni, aki a Kolóniában élt le 70 évet, mások 8-10 helyen is laktak a kerületben. A foglalkozásokon ilyen szempontból is érdekes volt megismerniük egymást, mert nem ez az első dolog, amit megkérdeznének valakitől. Itt láthatók a szubjektív térképek is, amiket több csoporttal, több környéken elkészítettünk. Ez is jó ismerkedési alapnak bizonyult, mert közben elkezdtek beszélgetni a közös pontokról. A harmadik gyakorlatunk a pletykajáték volt: egy a kerülethez kapcsolódó sztorit kellett elmondani, majd párokban továbbadni, és mindig eggyel elferdíteni. A végére nagyon vicces és abszurd történetek jöttek ki, ami jól modellezte, hogy működnek a városi legendák, és hogyan alakul ki bennünk egy kép azok alapján, amiket nem első kézből hallunk.
– Nagyon bízunk abban, hogy a kiállítás és a program hatására az emberek közti kapcsolódások és a Gólya környékbe való beágyazottsága is erősödni fog – teszi hozzá Hajdu Csilla közösségszervező, az Orczy Szomszédok projekt koordinátora. – A környéken élőket kevésszer kérdezik meg arról, mi van velük, hogy élnek, nincs sok lehetőségük elmondani a saját történetüket.
Jó nekik is, hogy a saját narratívájukat mesélhetik el, talán ez az Orczy negyed megítélésén is javíthat, ha az itt élők szemével is rá tudnak nézni.
Sok jóság is van itt, kedves emberek, egy fiatal pár kisgyermekkel például nemrég költözött ide. Több kerületet is megnéztek, de itt volt a legjobb az ingatlan ár-érték aránya. Az édesanya, Bori a tíz hónapos Simonnal van otthon, mindennap egy kicsit többet fedeznek fel a környékből. Azt meséli, remek kisgyermekes programok vannak errefelé, még irodalmi horgolókörbe is jár, bár a közlekedés babakocsival horror, a villamosra alig lehet felkászálódni, olyankor inkább a hátára köti Simont a hordozókendőbe. A kerület ifjú lakosa már most érdeklődik a közösségi élet és a művészetek iránt, a nyitottság, fogékonyság ezekre a gyerekekben természetes módon megvan, csak táplálni, erősíteni kell, ezt pedig itt helyben – a Gólya hozza.
Azt beszélik az Orczyn…
Az Orczy Szomszédok projekthez kapcsolódó kiállítások a Gólyában és a Dobozi21 kiállítótérben szeptember 24-ig látogathatók, a kísérőprogramokról a Facebook-oldalukon vagy a honlapjukon lehet tájékozódni.
Az Orczy Szomszédok csapata: Deák Szonja, Drótos Dominika, Hajdu Csilla, Horváth Mátyás, Jelinek Csaba, Őze Eszter, Máté Dániel és Poór Dorottya.
A projektet a Bertha Foundation támogatta, a megvalósításban együttműködött a Józsefvárosi Múzeum, a Periféria Központ és a Gólya.
Szövetkezet és szomszédság
A Gólya szövetkezetet lelkes fiatalok egy csapata hozta létre 2012-ben, azzal a szándékkal, hogy leporolják a szövetkezeti működési formát – ami nem a szocializmusból ismert változatához, hanem annál régebbi gyökereihez, köztük az 1934-ben Nagy Britanniában elfogadott rochdale-i elvekhez való visszatérés – és hierarchia nélküli, demokratikusan igazgatott közösségi teret alapítsanak részben a saját, részben a környezetükben lakók örömére és közös használatára.
Az is céljuk volt, hogy létrejöjjön itt egy vitatér, amely a szolidáris gazdasági szemlélet népszerűsítését és a mozgalmi energiák összekapcsolódását segíti – ezekben az időkben a nagy gazdasági válság nyomán az egész világot megmozgatta a kapitalizmuskritika, rengetegen csatlakoztak az Occupy Wall Street vagy a spanyol Indignados mozgalmakhoz, melyek a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelmet tűzték zászlajukra. Ekkor jött létre a felsőoktatási megszorítások és központosítások ellen tiltakozó Hallgatói Hálózat (HaHa) is, akik rendszeresen gyűléseztek a Mátyás utcai Frisco kávézóban, a szövetkezet első, ferencvárosi bázisán.
Innen kezdték el a józsefvárosi Bókay utcai épület felújítását, ahová 2013-ban beköltözött az „ős-Gólya”, de idővel kinőtték ezt a helyet is. A koncertjeikre, közösségi programjaikra alig lehetett már beférni, és a környék dzsentrifikációja, azaz az új, modern házak épülésével járó lakosságcsere és az ennek nyomán elszálló bérleti díjak miatt már a hosszú távú működés sem tűnt itt fenntarthatónak. Így hat év után az Orczy útra, a Ganz-telep egykori gyárépületébe tették át székhelyüket, létrehoztak egy még nagyobb fedőszervezetet Kazán Közösségi Ház néven, de a mai napig csak „a Gólya”-ként emlegeti őket mindenki. Mára Ifjúsági Klubot is működtetnek a Gólya Presszó egy könyvekkel, társasjátékokkal teli kis helyiségében, a vendéglátás és a programszervezés mellett futárszolgálatot üzemeltetnek, és a Covid alatt elindult a lakossági igényeket is kielégítő felújító-karbantartó szolgálatuk.
A szövetkezeti forma miatt itt mindenki a befektetett munkája arányában kap fizetést, közös az érdek, hogy jól menjen a vállalkozás, és konfliktusmentesen, kompromisszumra törekedve történjen a közös döntéshozatal. Hasonló szövetkezetek nemzetközi hálózatának tagjaként külföldre utazva másoktól is tanulnak, és ők is rendszeresen fogadnak látogatókat, akik az ő működésükből szeretnének inspirációt meríteni.
