;

bűnözés;'70-es évek;Amerika;régiségek;

- Colson Whitehead: Alvilági becsület (részlet a regényből)

Miközben az ország a Függetlenségi nyilatkozat elfogadásának kétszáz éves évfordulójára készül, Harlemben rejtélyes módon egymás után égnek le egész háztömbök. Carney – a korábbi orgazda jelenleg köztiszteletben álló bútorbolt-tulajdonos – egyik bérlője egy tűzesetben súlyosan megsérül, és Carney megejtően brutális cimboráját, Borsot bízza meg a nyomozással. A két zsivány harcba száll azokkal, akik az omladozó metropoliszt kezükben tartják: a necces, agresszív, velejükig romlott alakokkal. Az Alvilági becsület egyfelől fekete humorú történet a városról az 1970-es évek régi vágású káoszában, amelyre ma már nosztalgiával tekinthetünk, másfelől lopva elkapott portré arról, mit is jelent a család szó. A „szigorú noir” a 21. Század Kiadó gondozásában szeptember 25-én jelenik meg magyar fordításban.

Attól kezdve, amikor csak meghallotta azt a dalt, Munson halála jutott eszébe. Végül is a Jackson 5-nak volt köszönhető, hogy Ray Carney visszatért a játékba, miután négy évig egyenes úton járt. Egyenes úton: ez a kifejezés egyszerre leír egy filozófiát és egy területet, egy környéket, amely határokkal és helyi szokásokkal bír. Hébe-korba, amikor munkába menet átvágott a Hetedik sugár­úton, ezt motyogta magában, akár egy tintás, akinek a kocsmából hazafelé az is elég nehéz feladat, hogy hosszában menjen a járdán, ne keresztben.

Négyévnyi becsületes és kielégítő munka a lakberendezésben. Carney kistafírozta a friss házasokat a nagy expedíciójukra, nappalikat igazított hozzá feljavult körülményekhez, nyugdíjasokat kalauzolt végig a modern állítható fotelek választékán. Komoly felelősség. Épp az előző héten mesélte egyik vevője, hogy az apja „mosollyal az arcán” hunyt el álmában egy Sterling Dreamer fotel ölében, amit a Carney Bútorban vásárolt. Harmincöt évig dolgozott a városnak vízvezeték-szerelőként, mesélte a nő, és ezen a földön utoljára a poliuretán szivacs kényeztető ölelését érezte. Carney örült, hogy a férfi elégedetten távozott; tragikus lenne, ha az lenne az ember utolsó gondolata: „Bárcsak a műbőrt választottam volna.” Kiegészítőkkel foglalkozott. Élettelen terekbe szánt kifejező holmikkal. Unalmasnak hangzott. Az is volt. Ugyanakkor mégis erőt adott, mint ahogy a nem elég fűszeres étel és vizezett ital is táplál, még ha élvezetet nem is okoz.

Amikor visszavonult az orgazdaságtól, nem rendeztek neki búcsúbulit. Nem kapott aranyórát a leszolgált évekért; igaz, soha nem szenvedett aranyórahiányban, amióta orgazda lett. Aznap, amikor visszavonult, történetesen egy doboznyi arany­óra lapult az irodai széfjében, amikbe idegenek nevét gravírozták, mivel egy ideje már nem járt az órásemberénél kint Mott Havenben. A lopottholmi-biznisztől való búcsúzás jobbára abból állt, hogy eltessékelte a korábbi kuncsaftokat, és közölte velük: terjesszék el a saját bűnözői köreikben, hogy Carney kiszállt.

– Hogy érti, hogy „ki”?

– Abbahagyom. Befejezem.

A Morningside-ra nyíló ajtó, amelyet kifejezetten az éjszakai kereskedelem támogatására vágatott az épület oldalán, délutáni bútorszállítmányok ártatlan útvonala lett. Két héttel a Fortuna-rablás után Kussos Tommy kopogott a Morningside-ajtón egy fekete aktatáskával a hóna alatt. Carney vetett egy pillantást a gyémántokra, de csak azért, hogy próbára tegye az eltökéltségét, majd sok szerencsét kívánt a tolvajnak. Másnap az egyik fehér törzskuncsaftja, Kukac Cubby jelent meg zárás után „pár tutkó cuccal”. Cubby bizarr holmikra szakosodott, amiktől évekbe telt megszabadulni: ki sem látszott a kínai ugrálóbotokból és műanyag tojásba csomagolt harisnyákból. Carney ajtót mutatott neki, még mielőtt Cubby taglalhatta volna az e heti szerencsétlen fogást; nem személyes, ne vegye magára.

A tolvajok apránként elmaradtak, csak pár pillanatra savanyodott el az ábrázatuk, hiszen mindig akadt másik kéz, másik csatorna, másik üzlet, főleg egy olyan hatalmas, összetett és simlis vállalkozásban, mint New York városa.

***

– Fogja csak meg, nem harap. Puha, mint egy felhő a mennyekben.

A bemutatóteremben Larry ügyesen húzott be egy horogra akadt kuncsaftot, egy töpörödött emberkét, aki vörös barettet forgatott a kezében. Görnyedt, aszott férfi. Carney megállt az irodája ajtajában, nekidőlt a félfának, karba fonta a kezét. Az ügyfélköre stabil hányadát alkották öregemberek, akik kivételesen olyan egyszerű holmikra adtak ki pénzt, amit sokáig megtagadtak maguktól. A nyikorgó fotel rugói túl sok nadrág ülepét szúrták át, vagy az orvos gyógymódot ajánlott a rossz vérkeringésre és a behatárolhatatlan fájdalomra, ezért ide jöttek. Carney a szerencséjének tudatában látta maga előtt az öregembereket, akik egyedül élnek lejtős padlójú sorlakásokban vagy gyéren megvilágított létesítményekben: buszsofőrök, akik új fotelt keresnek, hogy abban egyék a levest, miközben a lóversenykiírást böngészik, kasszások expressz ruhatisztítókból, akik olyasmire vágynak, amire feltehetik a fáradt lábukat. Az elhagyottak. Ők sosem alkudoztak, sosem bosszankodtak, hogy hozzá kell nyúlniuk a megtakarításukhoz, ellenkezőleg: büszkék voltak rá, hogy van félretett pénzük.

A most szóban forgó darab egy 1971-es Egon klubfotel volt, kockás Scotchgard kárpittal. Rézágyas görgőkön guruló kényelemtartály.

– Mennyei – nyomatékosította Larry.

Amikor a kuncsaft korábban belépett az üzletbe, és kezet fogott Larryvel, Charlie Foster néven mutatkozott be. Az ujjbegyei most a zöld-barna szöveten táncoltak, és az öregember olyan derűsen kuncogott, akár egy kisded.

Larry Carney-ra kacsintott. Amikor Rusty, aki régóta a bemutatóteremben dolgozott, úgy meghúzta a hátát, hogy három és fél hónapig feküdnie kellett, Carney kénytelen volt keresni helyette valakit. Larry az állásinterjúk második napján érkezett, és maradt is.

Larry maga volt a jól adagolt lazaság, a vegytiszta stílus lassú kibontakozása. Köszönsz neki, amikor reggel blokkol, mire felemeli két ujját, hogy „várj”, mintha tengerentúli hívásban volna ottani nagyhatalmakkal, majd válaszol, csak előbb átveszi a csíkos mellényt, trapéznadrágot és műbőr szafarikalapot, vagy amilyen menő hacukát aznapra választott. Miután felvette az eladói öltözetét, végre bársonyos hangon megszólal: „Mi újság, baby?”

A fekete játékosok ama törzséhez tartozott, akik olyan otthonosan érzik magukat a bőrükben, hogy nekik mindenki baby: öregember, kismama, vörös képű rendőrjárőr. A hetyke mosolya és hektikus dumája okán a tipikus nyárspolgár a dörzsölt szóval jellemezné, amit Larry bóknak venne. Az eladói világban a dörzsöltség előny. Csak huszonegy éves volt, de már sok életet megélt, habár Carney arra gyanakodott, hogy felnőttként bukkant elő a Harlemi Lezserség kádjából öt perccel azelőtt, hogy meglátta. Részlegvezető séf egy hotelben a Madison sugárúton; virágkertész két temetőben; egy connecticuti márványmágnás feleségének sofőrje; „kutyusok elgázosítása a Gotham Állatklinikán”, noha Carney gyanította, hogy utóbbihoz engedély vagy képzettség kell, de mindegy. Most pedig értékesítési vezetőhelyettes a Carney Bútornál a 125. utcában. Minőségi Bútorok a Közösségnek 15 Éve.

***

– Masszív? – kérdezte Charlie Foster. – Masszív fotelt akarok. – Megbökte a fotel bal karfáját, mintha egy poloskát lökne meg a cipője orrával, hogy tényleg döglött-e.

– Mint a Missouri csatahajó, baby – felelte Larry. – Aki olcsón vesz, olcsó holmit kap, igaz-e? Az Egon megkéri az árát, de meg is hálálja. Nekünk is ez az elvünk. Üljön le, testvér, csüccs.

Charlie Foster leült. Szinte eggyé vált a klubfotellel. Arckifejezése azt sugallta, sokévnyi aggodalom került le a válláról.

Ez el van adva. Carney visszament az irodájába. Áprilisban megvette az új vezetői széket, és tavaly karácsonykor kifestetett, de amúgy az irodája vajmi keveset változott az évek során. Az üzleti főiskolán szerzett diplomája ugyanazon a szögön lógott, és Lena Horne dedikált képe is megőrizte a szent helyét. Jól ment az üzlet. Az orgazdaságból befolyó mellékes révén pedig Elizabethtel meg tudták venni azt a házat a Törekvő soron, előtte pedig el tudtak menekülni a zsúfolt 127. utcai lakásból. A mellékes tette lehetővé, hogy az eladótér megnöveléséhez megvásárolja a szomszédos pékséget; a mellékes segített nekik átvészelni számos nehéz időszakot. De a Nyugati 125. utca 383. és 381. megvásárlása? Az kizárólag a Carney Bútor érdeme. Giulio Bongiovannitól vette meg a két épületet 1970 januárjának első hetében. Új évtized, új remények.

Ha valaki azt mondja neki aznap, amikor aláírta az üzlethelyiség bérleti szerződését, hogy egy nap övé lesz a hely, elküldte volna az illetőt a fenébe. Akkor tartották a Carmen Jones film premierjét az utcában, a Hotel Theresában, és amikor először fogta kezében a kulcsot, úgy érezte, hogy az a sok fény és ricsaj neki szól. A helyiség nem volt nagy szám, de mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Az első két évben maga vitte el a bérleti díjat a Salerno Ingatlankezelő Rt. irodájába az Ötödik sugár­útra, mivel nem bízott a postában, mintha attól félne, hogy a hónap másodikán hajnali 00:01-kor békebírók rontanak be, és kihajítják a cuccát az utcára. Akkor úgy érezte, hogy a 00:01-es dolog ténylegesen megtörtént valakivel, akit ismert, vagy akit az apja ismert, de most, megállapodottan és középkorúan megértette, hogy csak mese volt. Valószínűleg.

Akkor találkozott először a háziúrral, amikor felhívta a Salernót, hogy szeretne terjeszkedni a pékségbe. A pékség egyik törzs­vevője megdöbbent, hogy reggel hét után öt perccel még zárva találja a boltot, majd észrevette a pult mögül kilógó lábat. A halott iránti tiszteletből Carney negyvenöt percet várt, csak utána érdeklődött a bérleti lehetőségről.

Giulio Bongiovanni általában az embereire bízta a bérlőkkel való bajlódást, Carney-ra azonban már jó ideje kíváncsi volt. A Nyugati 125. utca 383. elátkozott üzlethelyiségnek számított már azelőtt is, hogy átvette az ingatlanüzletet az apjától. Két bútorüzlet, egy férfidivatáru, két cipőbolt és még más is tönkrement ott, nem sokkal a bérleti szerződés aláírása után, ráadásul a balszerencse követte a vállalkozókat még azután is, hogy elhagyták a helyiséget. Sosem hallott rákfajták sosem hallott testrészekben, olyan bonyodalmas válások, hogy családjogi kurzusokon évtizedekig boncolgatták, különféle börtönbüntetések. Egy lezuhanó nagy tárgy okozta halál egy zárda előtt.

– A végén már féltem kiadni – mesélte Bongiovanni Carney-nak.

– Boldogulok – mondta Carney. Bongiovanni azzal a sosem-láttam-még-ilyen-csókát-mint-te pillantással nézett rá, ami nem volt újdonság Carney-nak. Sőt, manapság megint egyre többször találkozott vele mindenfelé: a feketék beléphetnek kifőzdékbe, szavazófülkékbe, aztán mire az ember észbe kap, sikeres bútorüzletet visznek Harlemben.

– És nem is boldogul rosszul – jegyezte meg Bongiovanni, majd engedélyt adott Carney-nak, hogy lebontsa az üzlete és a pékség közti falat.

Pék Zoltán fordítása

Colson Whitehead

(1969) nemzeti könyvdíjas és kétszeres szépirodalmi Pulitzer-díjas amerikai regényíró. Magyarul már olvasható kötetei: A föld alatti vasút; A Nickel-fiúk; Harlemi kavarás.