- Krisztus szakállas arca a feleség párnáján - Lövétei Lázár Lászlóval Zákeus fügefájáról

Miért éppen a fügefa ragadta meg a költői fantáziáját az evangéliumok „szereplői” közül?

Lukács evangéliumában (a 19. fejezetben) szerepel az a bizonyos fügefa, ami aztán főszereplővé avanzsált a kötetemben: erre a fügefára mászik föl a Zákeus nevezetű fővámos, hogy ő is megláthassa a Jerikóba érkező Krisztust. Néha el szoktam menni szentmisére, egyik alkalommal pont ezt a részt olvasta fel a pap az evangéliumból, nagyon megtetszett nekem, mert egy ideje tervezem már, hogy jó lenne visszatalálni ahhoz az Istenhez, aki gyermekkoromban természetes része volt az életemnek. Nagyon megszerettem tehát a fügefát, botcsinálta botanikusokként Lackó fiammal két vesszőcskét haza is csempésztünk Trevisóból, hátha sikerül meggyökereztetni, hogy a hideg Csíkban is legyen fügefa. Persze nem jött össze, de semmi vész: egyik költő barátom mondta nemrég, hogy a szintén hideg Gyergyóremetén már van fügefa, sőt tavaly már termése is volt: egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de a miénk. A minap pedig egy üveg fügelekvárral ajándékozott meg egyik komaasszonyom, elképesztően finom, feltétlenül kell tehát fügefa nekem is, Csíkba is.

 A munka során megpróbálta elválasztani egymástól a tényeket és a hiedelmeket?

A tizenkilencedik században Ernest Renan Jézus élete című könyvében történészként próbálta szétszálazni, hogy mi igaz és mi hamis az evangéliumokban. Flaubert-nek nagyon tetszett a könyv, nyilván én is elolvastam (Réz Pál fordításában), annak ellenére is, hogy nevetségesnek tartom a történészi igyekezetet, mert meg vagyok győződve, hogy ha csupa kitaláció, csupa fikció lenne is a jézusi történet, akkor is a legszebb „költészet”, amit az ember kitalálhatott (nem lehet véletlen, hogy a fiatal Weöres Sándor a Miatyánkot tartotta a világlíra csúcspontjának). Egyszóval: ember legyen a talpán, aki rendet vág az evangéliumokban, én nem is kínlódtam ilyesmivel, hanem inkább kitaláltam Zákeus mellé – egyfajta szerzői alteregóként – egy görög adósrabszolgát, főleg ő, a hitetlen görög beszél a kötetben, jókora távolságtartással figyelve az eseményeket.

Bármennyire komoly és emelkedett a Szentírás, a könyv verseibe jócskán belefér a humor. Hogyan látja, van az evangéliumoknak, Jézusnak humora?

Említettem az imént, hogy én főleg „irodalomként” olvastam-olvasom az evangéliumokat, magyarán: nem vagyok szakember, így nem is mernék Isten humoráról értekezni. Egy dolog viszont biztos: vicces történetek igenis szerepelnek az evangéliumokban, főleg Lukácsnál, aki amúgy a legköltőibb az evangélisták közül, tehát, mondjuk, Márk precizitásával, már-már tacitusi szenvtelenségével szemben sokkal locsogósabb. Lukácsnál szerepel például a disznók tragikomédiája (8,27–35), amikor az emberből kiűzött ördögök a disznókba „mennek bé”, majd mindannyian a tóba vesznek. Három verset is szentelek a kötetben ennek a tragikomédiának, nagyon élveztem ezzel a sztorival bíbelődni.
És ami nagyon fontos (nekem legalábbis): a régi magyar nyelv „humora”! Én ugyanis egy régi, Károli-féle Bibliát olvasgatok, egy olyan Bibliát tehát, amibe még nem kontárkodtak bele a „nyelvújító” teológusok. Márpedig Károli Gáspár régi magyar nyelve – a nyelvi gyönyörűségen túl – igenis vicces a sok „vala-valá”-val, a rengeteg régmúlt igeidővel, amit mára sikerült teljesen kiirtani a magyar nyelvből. Tehát a Szentírás komolysága, emelkedettsége mellé nálam a nyelv humora is felsorakozik, szinte végig mosolyogva olvastam a Bibliát, talán ez is magyarázhatja, hogy miért lett olyan humoros a kötetem.

Egynémely vers alatt fel van tüntetve a vers keletkezésének dátuma és helyszíne. Ez miért volt fontos, mit ad hozzá a vershez?

Hadd említsek konkrét példákat, így talán érthetőbb lesz, miért fontosak számomra ezek az apró részletek: a kötet egy adventi episztolával kezdődik, amit Szálinger Balázs barátomnak írtam. Szerintem igenis fontos jelölni, hogy éppen Csíkból küldöm a levelet a Dunántúlra, éppen az adventi időszak elején. De említhetném a kötetzáró verset is, ami egy pindaroszi óda a fügefalevélhez: itt is fontos volt jelölni, hogy éppen Csíkban és télen íródott a vers, ezért kell a konyhaablakban öntözni a facsemetét. Szimpla versolvasóként pedig kifejezetten szeretem tudni, hogy milyen körülmények között íródott egy-egy vers, ebből kifolyólag egyik kedvenc könyvem Szabó Lőrinc Vers és valóság című „verses önéletrajza”, de említhetném az utóbbi évekből Kemény István Állástalan táncos című kötetét, ahol szintén a fontosabb Kemény-versek keletkezési körülményeiről tudunk meg fontos dolgokat.

A versek írásakor mennyiben formálták önt az egyes szövegekben alkalmazott nézőpontok, kérdésfeltevések?

Nem árulok zsákbamacskát: a szerzői szándék eredetileg az volt, hogy az alteregóm, tehát Zákeus görög adósrabszolgája a történet végére prozelitává (zsidó hitre térő – a szerk.) lesz. Hát ez sajnos nem jött össze: a kötet ver­sei­ből nem feltétlenül következik egy ilyen fordulat, nagyon kilógott volna a lóláb, túl „szép” lett volna egy efféle happy end. Hiába szimpatizál Jézussal ez a görög fickó, hiába vallja, hogy „a Jézus tényleg a lélek Akhilleusza”, a végén ugyanaz a cinikus görög áll előttünk, mint akivel a történet elején megismerkedtünk. Válaszolva tehát a kérdésre: hiába akarok én visszatalálni gyermekkorom Istenéhez, egyelőre ez még nem sikerült, maradtam továbbra is az az „agnosztikus”, aki korábban is voltam, hit és hitetlenség kérdésében ugyanúgy csak dadogni tudok, mint korábban is. De semmi baj, várok türelemmel, hátha az én életemben is bekövetkezik majd egy olyan megrázkódtatás, mint Pascal esetében (szívszorító olvasni a Gondolatokban, ahogy ez a briliáns matematikus elme bizonygatja, hogy Jézus igenis Isten, hosszan idézve azokat a szöveghelyeket az Ószövetségből, ahol megjövendöltetett Jézus eljövetele). Egyszer például már sikerült meglátni Krisztus szakállas arcát a feleségem párnáján. Óvatosan abban reménykedem, hogy az elkövetkezendőkben egyre sűrűbbek lesznek ezek a látomások.

A fogyasztói társadalom beköszöntével, fogalmak és értékek újradefiniálásával nem meghaladott, már-már anakronisztikus az evangéliumi tanítás, egy kiüresedő hagyomány lélegeztetőgépen életben tartása?

Tényleg nagy kupleráj van manapság (is) a fejekben, de én optimista ember vagyok: szeretném hinni, hogy az evangéliumi tanítás sosem lesz időszerűtlen. Látunk ellenpéldákat is, persze: látjuk, hogy egyesek hangos szóval hirdetik Isten létét, csak épp a jézusi tanítást teszik látványosan zárójelbe. És én mégis hinni akarom, hogy szeretetre és szolidaritásra továbbra is lesz igény. Nagy közhely, de amíg akad egyetlen „igaz” ember (gondoljunk Babits Jónására), addig van remény. 2010-ben jött ki az Éli könyve című posztapokaliptikus neowestern, ahol a legnagyobb gazfickó (Gary Oldman) is a Szent Könyvet akarja megkaparintani a vak prófétától (Denzel Washingtontól), kíváncsi lévén a tanításra. Nyolcmilliárdan élünk a földön, ha majd mindenkiből kivész az igény az evangéliumi tanításra, akkor tényleg megette a fene az egészet. De akkor már nem is lesz kár az emberért.