Végigfutott a médián és sokakat felkavart a sorozatgyilkos brit ápolóról szóló hír: a nőt a napokban életfogytiglanra ítélték hét csecsemő megöléséért. Ráadásul a története nem egyedüli a brit egészségügyben, 1991-ben már történt hasonló. Joggal teheti fel bárki a kérdést: mit csináltak azok az ápolók, akik a gyilkosok mellett dolgoztak? Az orvosok, főnővérek, akik felügyelték őket? Mit tett kórház menedzsmentje az ilyen események megelőzésért? Mit tettek a napi boncolást végző patológusok? A rendőrség? Egyszóval, hol voltak a „vörös zászlók” , amelyek jelezték volna, hogy nagy baj van?
Ez a jelképes vörös zászló az első és gyakran a legmegbízhatóbb jele annak, hogy potenciális biztonsági kérdés merült fel a betegek ellátásában. Néha még nem is lehet megfogalmazni, hogy pontosan mi a probléma, a jel nem több egy rossz érzésnél, és a megfigyelő nem lehet biztos benne, súlyos-e a helyzet - de a normális ügymenetbe már nem illik bele.
Néhány országban, ahol már szembesültek ilyesmivel, felállítottak egy listát arról, hogy hol vannak az ellátásban azok a pontok, ahol várható ilyen események előfordulása. Ez szorosan összefügg a betegek biztonságos ellátásának kérdésével. Azonban a nemzetközi szakirodalomban fellelt esetek tanulságait nemcsak a szorosan vett szakma értékeli, de az FBI is készít jelentéseket a sorozatgyilkosok működéséről.
Honnan érkezhet a vörös jelzés? Gyakran az elkövető több személyiségjegye, viselkedése indokolja a gyanút. Az ápoló élettörténetében rendszerint mentális érintettség van, és viselkedésében instabilitás mutatható ki. Ezért fontos a tanulmányi idő alatt az alkalmasság vizsgálata, valamint a kiemelt figyelem a kórházi felvételnél, mert a potenciális elkövető rendszerint meghamisítja a magáról közölt információkat. Munkába állva általában a viselkedésével idegesíti a kollegákat, gyakori, hogy valamilyen szenvedélybetegsége van. Sűrűn „kószál” a betegek között, látszólag céltalanul megy egyik kórteremből a másikba. Jellemző, hogy nagyon érdeklik a halálozással kapcsolatos események. Ilyenkor mindig azonnal elérhető, hogy segítsen. Sokszor ő érkezik elsőnek az újraélesztéshez.
A kórházi körülmények intő jeleiben is van egyezőség: kevés az ápoló, különösen a szakképzett. Az elkövető ápoló általában egyedül tud lenni, hiányzik mellőle a kórteremben az ellenőrzés. Ha az ápolók nem tudnak párban dolgozni, nem látják át a másik munkáját. A baj megtörténtére utal, ha a vezetők azt tapasztalják, bizonyos műszakokban több a halálozás - és ez rendszerint az éjszakai műszak. Rikítóan vörös zászló, ha nem megfelelő a gyógyszerelés, a fájdalomcsillapítás, annak dokumentálása, majd pedig váratlan halálesetek történnek olyan betegségekben, amelyek nem indokolják a sorozatos halálozást. Rést üt a rendszeren, ha a kórházban kevés boncolást végeznek, annak gondossága nem mindig megfelelő. A megtörtént esetekben később a vizsgálatok megállapították, hogy a patológusoknak fel kellett volna ismerniük az azonos jegyeket, amelyek bántalmazásra utaltak. Végül minden esetben látható volt, hogy a kivizsgálásra jogosultak (kórház, rendőrség) lassan reagáltak a bejelentésekre.
Megfontolandó az a kommentár, amelyet a Royal College ápolói a korábbi brit esetről készült jelentéshez fűztek: „A sorozatgyilkosok ritkák, de a körülmények, amelyekben a hibák, és rossz gyakorlat virágzik, nem.”
Szomorú, hogy 2001-ben egy magyar ápoló neve is felkerült a világ sorozatgyilkos ápolóinak listájára. A Fővárosi Ítélőtábla másodfokon jogerősen 11 évre ítélte, több emberen elkövetett emberölés kísérletéért és négyrendbeli foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésért Faludi Tímeát. Az ügy tanulságai szinte tankönyvszerűek: felmerült az ápoló pszichológiai alkalmatlansága, a személyzet hiánya, a kompetenciák rendezetlensége, a felügyelet és szupervízió hiánya minden műszakban, sok estben a boncolás elmaradása. Akkor szó volt arról, hogy regisztert készítenek azokról az ápolókról, akik bármilyen súlyú fegyelmi vétséget követtek el az egészségügyben. Ez azóta sem valósult meg.
„A betegség az az állapot, és a kórház az a hely, ahol az emberek kiszolgáltatottsága még akkor is fokozott, ha minden szakember, aki őket körülveszi, orvosok, nővérek, tudásuk és emberségük legjavát adják. A kórház az a hely, ahol a beteg kénytelen e teljes kiszolgáltatottságában, feltétel nélkül megbízni az őt ellátó szakemberekben. Aki ezt a bizalmat megingatja, sőt megrendíti, az nemcsak a saját kórháza, saját szakmája, de a teljes egészségügy, sőt az egész társadalommal szemben is súlyos bűnt követ el. Egyetlen ilyen eset is elegendő ahhoz, hogy a kiszolgáltatottság fokozódjon, a bizalom megrendüljön.” Ezek voltak dr. Sándor Zsuzsa bíró szavai az ítélet kihirdetésekor.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.