Már a mesehőseink is veszélyben vannak. Vélhetően így kezdeném ezt a cikket, ha az örök és csorbíthatatlan értékekért aggódó szélsőjobboldali konzervatív író lennék, akit minden változtatás az erkölcsi romlásra emlékeztet. Pedig csak „annyi” történik, hogy a Disney úgy döntött, hogy édeskés rajzfilm-klasszikusait élőszereplős filmekben dobja ismét piacra. Ez hozta el A kis hableányt, amelyben a sellőt a színesbőrű Halle Bailey keltette életre sokak megrökönyödésére. Csakhogy Ariel és a „népe” elvileg kitalált faj, tehát a tagjai bárhogy kinézhetnek a „valóságban”, még ha a hagyomány eddig fehér bőrű és hol vörös, hol szőke lányként ábrázolta.
Még el sem ültek a megdöbbenés keltett hullámok, máris itt az újabb: kiderült, hogy a készülő Hófehérkét a szintén nem túl fehér Rachel Zegler alakítja majd, ráadásul a karaktere sem a megszokott passzív, megszólalásig naiv és védtelen nőt hozza majd, akit a herceg csókjának kell megmentenie. Plusz, most kapaszkodj meg, a törpék sem lesznek törpék, egy kivételével. Értsd: nem törpenövésű színészek formálják meg a szereplőket.
Akkor most komolyan: egy színesbőrű, emancipált, vezető szerepről és nem hercegről álmodozó Hófehérke? Hát már a fehér sem lehet fehér? Valahogy így háborog az internet azon része, amelyik csak a klasszikus mesét szeretné mindenféle mai hókuszpókusz, akarom mondani genderpókusz és politikai korrektség nélkül. A kétkedőket talán az nyugtathatja meg leginkább, hogy a forgatókönyvön Greta Gerwig is dolgozott, az a rendező, akit most a Barbie-ért ünnepel a fél világ. Bár vélhetően nem az a fél, amelyik a romlatlan Hófehérkére vágyik.
Könnyen lehet, hogy szülőként én is a klasszikussal kezdeném: elolvasnánk a Grimm-féle mesekönyvben, majd megnéznék a kissé már émelygős rajzfilmet, ahogy Disney annak idején mindenki megelégedésére megálmodta. Aztán boldogon futnánk a mozikba, hogy megnézzük hogyan boldogulnak hőseink a mai világban. Hiszen nem ez volt mindig is a népmesék (ne feledjük, a szerzők csupán lejegyezték az egyik, talán a legelterjedtebb verziót) célja, hogy a mindenkori hallgatóságra szabják a történeteiket? Hogy azok bajára, problémáira adjon valamiféle, hol megnyugtató, hol felkavaró választ? Miért ne ragaszkodhatnánk ehhez ma is, hiszen a lejegyzés óta gyökeresen megváltozott a világ, kérdések és gondok viszont még manapság is akadnak bőven.
Nem kell minden Hófehérkét szeretni, és akár a törpe is lehet óriás egy kis fantáziával, ha a mesék felől közelítünk. Ha a valóság felől, akkor persze máris késhegyre menő viták terepén találjuk magukat, ahol az egyik felén az adaptáció „hűségéhez” minden áron ragaszkodók állnak szemben azokkal, akik a megfelelő változtatásokkal szeretnék kicsalogatni most épp a múzeum vitrinje mögül Hófehérkét. Mert így válhat igazán élővé a mai gyerekek számára, akik egészen más kihívásokkal szembesülnek. Nem szeretnék én lenni, aki eldönti melyik az „igazi” mesehős, azt viszont nagyon is szeretném, ha a gyerekem olyan világban nőne fel, amelyik fontos kérdéseket fogalmaz meg a készen kapott válaszok helyett.