A felderítés állt a debreceni virágkarnevál honvédségi mutatványos járművének fókuszában. Sikerült is a nagy felderítés, mosolyogtatás, noha aligha ez volt a cél. Honvédelem-ábrázolásilag céltévesztés történt. A bizarr platón termetes turul mint címermadár, előtte terepszín katona állig fegyverben, tölténytasakkal gazdagon, rohamsisakján éjjellátó, kezében gyorstüzelő, bajtársa drónt reptet, a harmadik baka a távolt kémleli réti pozsgásnak álcázva, földre vetődve, vagy inkább virágba borulva, körülöttük légteret pásztázó lokátorok.
Abszurdban telitalálat. Pedig a honvédelemben kevés abszurd van. Igazi lövedékek igazi holtakat csinálnak. Igazi veszedelem igazi áldozatot kíván. Egy okkal több, miért volt meredek a katonaságot mint állami erőszakszervezetet milliom virágból megszoborni. Rokon értelmű giccs a világító plasztik-Krisztusokkal. Műfajilag ízléstelen. Nincs jó megoldása. A „miből építsünk marketing-szempontból vonzó katonaságot, obsitos bajtárs?” kérdésre biztosan nem a virág a jó válasz, megelőzve a gyöngyfűzést és a spicces füge respektust, ami hrabali figura is lehetne, de tortaféle. Mindemellett a produkció a haderő terepasztal-jellegét mutatta, ahol tologatni lehet a makettkatonákat, levenni a vezérkari főnököt és a tisztikar javát, feltenni pelyhedző álló regrutákat, és közben elrettentésről beszélni, feledve a magyar légteret tavaly átszelő éles drón kínos háromnegyed óráját, a háború kirobbanása után közvetlenül. De legalább kövér nem szerepelt a honvédek között, mert az a miniszterelnök halála, elkényelmesedett kormányfőben elmegy a pocakos: bár a hasa lenne a legnagyobb, nem a víziós képessége!
Már-már hiányzott a magabiztos giccs augusztus huszadikán. Az ezüstre mázolt, félmeztelen alattvalók által vontatott krómturul és az aranyba dermesztett Szent István-gurulás óta vártuk, hova fajulhat a mennyei magasztosság, aminek nincs közös halmaza a hitelességgel. Éterbe lőtt légüres szavak vannak, velük szöges ellentétben államalapító-ellenes tettek, békétlen böszmeségek.