A magyar polgárság – az értelmiség, kis- és középvállalkozók, köz- és magánalkalmazottak – alighogy kialakult az európai történelem mércéjével igencsak későn és viszonylag szűk közökben, rövid fennállása alatt is nagy, sőt hatalmas csapások, mi több, megsemmisítési törekvések áldozata volt és lett. Voltaképpen csupán a XIX. század harmadik harmadában, a kiegyezés indította útjára jelentős mértékben – és igen sikeresen. A vámunió, a külföldi tőkebeáramlás, a vállalkozás lehetőségei, nemkülönben a nagyszerű emancipációs törvény, amely felszabadította a zsidókat, gyújtotta be és tartósította is ezt a folyamatot.
Ennek a magyar polgárságnak – mai használattal középrétegnek – meghatározó alapja lett a kis- és középnemesség tagjaiból kiépülő polgárság. Birtokosok, de főleg magasabb szintű hivatalnokok meg ügyvédek, nem kevésbé vállalkozók. Kis részük akár mérnök is, bár azért a XX. század elején e szakma éppoly lenézett volt a dzsentritudatú magyar uralkodó osztályokban, mint manapság. (Igen, manapság is, hiszen elég az idei egyetemi felvételi rangsorokat megnézni. Az élen ilyen-olyan menedzser szakok, no meg az igencsak divatos pszichológia, de például szomorúan látom, hogy az én szakmám, a villamosmérnöki csak valahol igen-igen hátul kullog.)
Nagyon szép képet kaphat az olvasó minderről egy most megjelent könyvben.
Lévai Katalin, az író maga is egy trilógia harmadik, befejező tagjaként jellemzi legújabb művét, Az örökhagyót. Hőse Reök Andor, az ő naplójaként ismerjük meg a történetet.
Reök Andor a könyv írója szerint is nagyon hajaz A Karamazov testvérek legszerethetőbb alakjára, Aljosára. Valóban, a szeretet a legfőbb vonása, de egyúttal meglehetősen passzív jellem. Bár ő a mesék legkisebb fiúja, de inkább csak kemény ösztönzésre vág neki az új utaknak, mint saját bátor elhatározásából. Korai tragikus mártírhalála sem katarzist, csak szomorúságot hoz magával.
A regényben felbukkan a magyar polgárság másik oszlopának, a zsidóságnak a végletesen tragikus sorsa is: a mintegy ötszázezer magyar honpolgár gyors és igen szakszerű meggyilkolása, a magyar közigazgatási tisztviselők, csendőrök és vasutasok rendkívül hatékony és gyors munkája nyomán. Továbbgondolva a könyvet, azt is tudhatjuk, hogy a háború után kiseprűzték a magyar polgárság egy további fontos alkotóoszlopát, a szorgos és hatékony svábokat, hogy aztán a megmaradt polgárságot még tovább zilálják a szovjet csatlósok az államosításokkal, a B-listákkal, sőt a kitelepítésekkel.
Szép családtörténet ez, ám a történelmi háttér rettenetes. Trianon szörnyű tragédiája, hozzá két és fél évtized múlva a visszaszerzett országrészek újbóli elvesztése, a kétszeres idegen megszállás, 1944-ben a német, majd utána az orosz. A regényben is felbukkan a két iszonyú újvidéki vérengzés, először magyar, majd szerb gyilkosokkal. És mindez a XX. század alig néhány évtizede alatt történt. Mindez megjelenik Lévai nagyon szép, nagyon szerethető elbeszélésében: egy harmonikus életű, jómódú magyar család történetének nem is kivételes, hanem nagyon is gyakorinak mondható háttereként.
Az örökhagyó című regény valós – és mindenképpen hozzáteszem nagy érdemeként: szinte letehetetlenül olvasható – képet fest a XX. század első felében élt jómódú, egyúttal nagyon szorgos, egymást szerető, de azért persze konfliktusokat is átélő magyar nemesi-birtokos középosztálybeli és egyúttal kiváló értelmiségi apával élő szegedi családról. Külön érdekesség a könyv születésének, írásos alapjainak háttere. Nem árulom ezt el, a regény epilógusából megtudhatja az olvasó. Úgy érzem, ez a történet is annyira izgalmas, érdekes, hogy akár egy újabb Lévai-regény is születhet belőle.
(Lévai Katalin: Az örökhagyó – A Reök család regénye. Kocsis Kiadó, 2023.)
