Már egy ideje azon töprengek, hogy vajon a jó vagy a rossz emberek alakítják-e jobban a sorsunkat. Ha az olcsó regényeket vagy az amerikai filmeket veszem alapul, amelyekben az utolsó másodpercekben semlegesítik a bombát, robbantják fel a Föld felé tartó aszteroidát, az emberiséget fenyegető szörnyeket, akkor a kérdés nem is kérdés. Ám a történelmünk – elég csak felületesen rápillantani a népirtásoktól terhes XX. századra – egészen másról beszél. De vajon hol voltak, mit csináltak a jó emberek a múlt legsötétebb időszakaiban?
A minap fejeztem be Catrine Clay könyvét, amely pont ezt az égető kérdést vizsgálja: hogyan vészelték át a jó németek a náci rezsim tizenkét évét. Elvileg ők voltak többen, hiszen a németek kétharmada (mintegy húszmillió ember) sosem szavazott a nácik pártjára. Vagyis – ellentétben azzal a képpel, amit a szovjet partizánfilmek sugalltak – nem minden német volt náci, illetve Hitler és Németország sosem volt egy és ugyanaz. A témáról sokáig nem lehetett beszélni, a kommunizmus országai imádták a fekete-fehér történelmi narrációkat, ma már viszont egyre többet tudunk a Führer ellen elkövetett merényletekről, az ellenállásról, azon férfiak és nők elképesztő bátorságáról, akik szembe mertek szállni a számukra vállalhatatlan hatalommal és elveivel. A bifsztekekről, akik jól álcázták magukat: kívülről barnának tűntek, belül viszont vörösen izzott az igazság. A könyv a viszonylag ismertebb ellenállók mellett (Rudolf Ditzenen, vagyis Hans Falladán kívül a Valkűr hadművelet mellett más merényletkísérletek szervezésében is részt vevő porosz arisztokrata Fritz-Dietlof von der Schulenburgot és a korán bebörtönzött kommunista pártvezér Ernst Thälmannt és családját mutatja be) a történelemkönyvekbe még említés szintjén sem bekerülő kisemberekről szól. Rólunk, akik fölött átrobogott a történelem.
A nácik szemében szinte minden bűnnek számított a feltétel nélküli lojalitáson kívül, főként, ha az tettekben is megnyilvánult. Az is elég volt, ha nem lendült a kar köszönéskor, vagy ha egy idősebb házaspár nyilvános helyeken hagyott levelezőlapokon biztatta polgári engedetlenségre honfitársait – kissé durva betűkkel, olykor rossz helyesírással. Ők nem tartoztak egyetlen ismert sejthez vagy szervezethez sem, a bűnük sem volt világraszóló, mégsem kerülhették el a sorsukat: a népbíróság könyörtelenül halálra ítélte őket. A könyv több szereplője is így végezte, netán börtönbe vagy koncentrációs táborba került. Másokat a feledés tett láthatatlanná. Keveseknek volt olyan felfoghatatlan szerencséje, mint Fabian von Schlabrendorffnak. Épp akkor állt a népbíróság elé, amikor az épületet bombatalálat érte, és a romok maguk alá temették a kegyetlen a náci bírót, Roland Freislert.
Olvasás közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy vajon mi jó magyarok voltunk-e a román diktatúra alatt? Bár anyámék nem léptek be a Pártba, soha nem vettünk részt semmiféle engedetlenségben. Igaz, nem is szolgáltuk ki a rendszert. Az volt az ellenállásunk, hogy úgy éltünk, mintha nem is játszaná a maga kisded játékait körülöttünk a hatalom. Minél szabadabbá varázsoltuk a jól átjárható, szellős cellánkat. A masszához tartoztunk, a habarcshoz, ami kénytelen-kelletlen fogta össze a téglákat a falban. Lehet erre utólag büszkének lenni? Önző módon talán csak akkor jött volna ki belőlünk a civil kurázsi, ha közvetlenül valamelyik rokonunk életét fenyegette volna a rendszer. De nem faragott belőlünk sem hőst, sem mártírt a hatalom, puszta túlélők voltunk, akik jól szlalomoztak a zátonyok között.
Nem lehet összehasonlítani a két diktatúrát, ám a bennük fojtogató dilemmák mutatnak némi hasonlóságot. Elég, ha csak otthon, a szűk zárványomban állok ellen a rendszernek? Mi az erkölcsi ára a túlélésnek? Az is lehet bátorság, ha meglapul az ember, mert félti az övéit? Mi nem jutottunk el addig, hogy az egzisztenciánkat, a személyi szabadságunkat (és főleg az életünket) kockáztassuk azért, hogy minél hamarabb összedőljön a fejünk feletti, szilárdnak hazudott építmény. Olyan bifsztekek voltunk, akik nem nagyon néznek tükörbe. Nem tesznek fel kínzó kérdéseket.
De vajon milyen lehet ma jó magyarnak lenni, amikor – ha lehet így fogalmazni – az eddigieknél jóval barátságosabb arcát mutatja az önkény. Hiszen nem veszélyezteti közvetlenül az életünket, szabadságunkat, méltóságunkat, csak épp ellehetetlenít, ha bele akarunk köpni a levesébe. Békén hagy, ha mi is békén hagyjuk nagy étvágyú képviselőit. Csak annyit kér, hogy nézzünk félre, amíg elveszi tőlünk azt a jövőt, amit megálmodtunk. Viszont addig is élhetünk az üres díszleteiben, s kisebb-nagyobb megalkuvásaink döntik el, hogy mennyire kényelmesen.
Nem tudom, mit fogok majd mesélni a gyereknek, ha megkérdi, mit csináltam ezen időszak alatt. Elég lesz válasz gyanánt, hogy írtam? Elég lesz, hogy szavakkal és szavakban tiltakoztam, majd arrébb mentem egy országgal, mert nem akartam elviselni a hazugságokat? Tényleg így beszél egy hős? Vagy csak egy megalkuvásokkal jól kibélelt túlélő? Nem biztos, hogy szeretném hallani a válaszait.
