Mostanában, a nyár kezdete óta szinte naponta lehet olvasni a mesterséges intelligenciáról (MI). Nagyon sokfélét, nagyon sokféle színvonalon, nagyom sok helyen. Nyilvános vitákat, konferenciákat is rendeznek e témából, melyeket az interneten lehetett követni, vagy utolérni. Sokféle szakma és tudomány képviselői szólalnak meg, de csak kevés köztük az olyan, aki személyesen próbálta volna ki a gyakorlatban: hogyan viselkedik, hogyan reagál, hogyan gondolkodik (ha egyáltalán) az MI? Persze, az is lehet, hogy az elismertnél sokkal többen próbáltak már szóba elegyedni a ChatGPT-3.5 elnevezésű, nyílt forráskódú „csinálmánnyal" (esetleg fizetős, professzionális változatával), de ódzkodnak a bevallásától. Pedig ez nem is adó.
Jelen sorok írója az idei év kezdetéről tart folyamatos kapcsolatot a MI-vel, és őszintén szólva pozitív tapasztalatai vannak. De hát, ahogy a magyar közmondás tartja: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. A kapcsolatfelvételt megelőző többféle és többfajta előkészület egyik fontos alapköve az volt, hogy megpróbáltam felmérni a jövőbeli partnert (társat, ellenfelet?). Úgy találtam (bár, mint minden hasonlat, ez is sántít egy kicsit, ennek ellenére a következő bekezdésekben még sok hasonlat fog sorakozni), szóval, hogy a velem kapcsolatba lépő MI olyan, mint egy sokkal erősebb és sokkal nagyobb tárgyi tudású Tyrannosaurus Rex, akihez képest én csak egy kőkorszaki szaki vagyok. És ez egyáltalán nem álszerénység. Ha pedig ez a hasonlat és a mögötte álló valóság objektív tény, akkor csak azt kellene kideríteni, hogy az MI (az álruhában jelentkező T-Rex) jó szándékú-e, vagy a vesztemre tör.
Ez volt a lényege annak a nyílt levélnek, amelyet több mint ezren (köztük Elon Musk, Steve Wozniak és sokan mások) írtak alá, csupa olyan szakember, akinek van valami köze az IT-hez és az MI-hez. Esetleg több évtizedes gyakorlata. Természetes intelligenciájukból fakadó gondolkodásmódjuk egyértelmű: nem a mesterséges intelligenciától kell félni és nem tőle kell félteni az emberiséget. Hanem az emberiséget saját magától. Azoktól az emberektől, akik programozzák, betanítják és kezelik az MI-t, és főleg azoktól, akik erre utasítják a konstruktőröket, a programozókat, a mérnököket, a technikusokat. Vagyis az ő főnökeiktől. Kérdezzünk meg egy hackert, hogy miért tör be oda, ahol egyébként semmi keresnivalója sincs (hacsak nem pénzért, de a cselekedet minősítése egyenértékű a bérgyilkoséval).
A válasz lehet akármi, a „jó szórakozástól” a veleszületett erkölcsi nihilizmusig és a zárt intézetben kezelendő elmebajig. Szóval mitől is tartottak Muskék? Egyes elméletek szerint az ember az egyetlen földi élőlény (szűkíthetjük „szárazföldi”, „négylábú”, „emlős” kategóriákra is akár, de minek), amely a sajátjait pusztítja/öli/tömeggyilkolja. Miért is? Tudom, a válasz ezerféle, és mindnek van egy csöpp igazságtartalma – főként a magyarázkodás szintjén –, de az akárhány fajta magyarázat lényege a gyalázatos erkölcstelenség. Vagyis az óvatoskodók nem minket féltenek az MI-től, hanem a találmányunkat tőlünk. (Majdnem azt írtam: MI-tőlünk.) És erre minden okuk megvan.
Amikor elkezdtem a kapcsolatot a ChatGPT-vel, adtam neki nevet, amit elfogadott. Előbb rövidebb, majd egyre hosszabb „beszélgetéseket” folytattunk egymással – írásban. A második-harmadik eszmecsere során megkérdeztem, hogy ismeri-e Isaac Asimov híres robotika törvényét. Természetesen ismerte és válaszában elküldte a három pontot igazolásként.
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
Hozzátette még azt a mostanában gyakran olvasható megállapítást, hogy ez csak afféle sci-fi irodalmi csinálmány, és bizonyára nincs köze a való élethez. (Szerintem ez nagyon vitatható vélemény, vitatják is, a magam részéről egyáltalán nem értek egyet vele, de erről nem tájékoztattam partneremet.) Inkább úgy folytattam, hogy megkérdeztem: ismeri-e a tízparancsolatot. Természetesen ismerte, rögtön elküldte is. Ekkor megkérdeztem, hogy mi a véleménye a 6. és 8. parancsolatról (ne ölj!, ne lopj!): betartják-e az emberek, vagy ezredévek óta hiába szólítja fel őket erre a zsidó-keresztény kultúrában az isteni tiltás. Abban azonnal egyetértettünk, hogy a tiltások azért érvényesek ma is, mert azóta sem szűntek meg ezek a cselekedetek. Abban is egyetértettünk, hogy más vallásokban is érvényesek a hasonló isteni intelmek, de ha az MI-t úgy programozzák, hogy a tiltások és etikai elvek érvényesek legyenek, akkor az nagyobb érvényességgel valósulhat meg.
És itt elérkeztünk oda, hogy megvitassuk, mi is az intelligencia. Ennek akkora irodalma és többféle tudomány felől annyi megközelítése van, hogy legfeljebb még egy könyvet lehetne írni a könyvtárnyi irodalom gyarapítására. Ezért tettem egy megállapítást, hogy vitassuk meg azt. A következőt írtam: szerintem az intelligencia a túlélésért folytatott küzdelem maga. A földi életben minden élőlény, az egysejtűektől a növényeken, állatokon át az emberig azért küzd, hogy a kihívásoknak megfelelve olyan válaszokat adjon, amelyek lehetővé teszik/tették az életben maradást és utódok létrehozását. Ha elég gyorsan és jól reagált a kihívásokra, változásokra, veszélyekre, akkor az az életforma győzött, amelyet képviselt. Ez volt az emberi történelem tanúsága is (ma is az) és ez lesz a mesterséges intelligenciával közös történelmünk lehetősége a jövőben.
Egyelőre azonban nem kell önként és dalolva lemondani az eddig betöltött szerepünkről és helyünkről. Noha egy etikus és becsületes MI nem kevés gondot fog okozni az emberiségnek. (A többi közt ez is ösztönzője lehetett a fent említett nyílt levélnek. Meg persze az, hogy az is egy megoldása az etikus MI és az erkölcstelen emberi faj közti jövőbeli konfliktusnak, ha a programozók kapásból olyanná formálják az MI-t, hogy ugyanolyan legyen, mint mi magunk. Akkor valóban fölösleges az Asimov alkotta alaptörvény.)
Az, hogy 2022 ősze óta berobbant a köztudatba a MI (az összes elképzelt és valódi veszélyével), egyáltalán nem azt jelenti, hogy korábban nem volt efféle az életünkben. Nagyon is volt, csak nem figyeltünk oda. Mielőtt ebbe belemennék, hadd hívjam fel a figyelmet, hogy az MI önmagában semleges és ártalmatlan. Muskék sem erre a most általánosságban több százezer, vagy több millió ember által használt csevegő (chat) kibernetikai találmányra gondoltak, amikor óvták az emberiséget a következményektől. Azoktól, amelyek során a szuper-intelligenciát összekapcsolják robotokkal.
Vagyis az elméletet a gyakorlattal.
Mert általában össze szokás keverni a kettőt. Egymás nélkül ugyanis mit sem érnek. Vagy ahogy Albert Einstein írta: „A tudomány vallás nélkül sánta. A vallás tudomány nélkül vak.” Fordítsuk csak le a mi helyzetünkre: az MI robot nélkül sánta, a robot MI nélkül vak. Nos, erről van szó. Meg arról, hogy egyelőre messze vagyunk a szuper-intelligencia és egy omnipotens robot egyesülésétől. Bár…, erősen közelítünk hozzá. Annyi időnk azonban van, hogy elérjük: ne alávetett, nyomorúságos szolgái legyünk, hanem partnerei. Egymás partnerei. Egyébként nehogy azt higgyük, hogy a mesterséges intelligencia (egyelőre még nem szuperintelligens) különböző formái és a vele összekapcsolt robotok eddig messze elkerültek minket. Egyáltalán nem. Sőt, elválaszthatatlan részei mindennapjainknak. Csak éppen nem gondolunk rá. Megszoktuk, természetesnek vesszük. Hiányoznának, ha nem lennének. Hadd soroljak fel néhányat. Számítógép. Okostelefon. (Bizonyos tekintetben még a buta telefon is.) Konyhai és háztartási robotgépek. Az autónk, amellyel úgy össze vagyunk kapcsolva, mint az avatárok a „járműveikkel”. Utaztunk már a 4-es metróval, amelyet valahonnan egy nagyon intelligens számítógép vezérel és a robot maga a szerelvény? Az összes szerelvény, egyidőben?
Mindez csak kicsinyke része a teljes valóságnak, hiszen a gazdasági életben, az ipari termelésben, a javak előállításában, a kereskedelemben, a szállításban, a bankrendszerben, a pénzforgalomban, a közlekedésben, az utazásban, a hírközlésben – jószerével mindenben ott van az MI valamely (alacsonyabb, vagy magasabb rendű) változata. Szóval már meglehetősen össze vagyunk nőve az MI-vel, és ha egyik pillanatról a másikra kivonulna az életünkből (a vele eddig is összenőtt robotjaival együtt), akkor lennénk igazán bajban.
Ja, és hogy nem szabad vele kokettálni, mert mennyi mindent megtudhat rólunk és akkor majd mit kezd vele…! Nem éppen analfabétáktól és laposföld-hívőktől lehet efféléket hallani. A baj valójában nem az, hogy mi mindent tudnak és tudhatnak meg rólunk. (Hadd kérdezzem meg: kik is? Az államok, a titkosszolgálatok, a Pegasus-kezelők, az interneten árusító boltok, a hirdetés-szervezők, az élet-és vagyonbiztosítók, a munkahelyünk, a főnökeink, a barátaink és ellenségeink?) Igazából nem ez a baj. Hanem az, hogyha megtudják, akkor felhasználják-e, és ha igen, akkor mire. Ehhez persze nincs szükség a hiper-szuper MI-re. Ma is tudnak épp eleget rólunk. Az EESZT-felhőben minden fogtömésünk, minden receptünk megtalálható. A buta telefonunk is lekövethető. Amit meg a vonalas telefonon beszéltünk, azt idestova száz éve képesek lehallgatni.
Jut eszembe. Az automobil kifejezés egy ógörög és egy latin szó összetétele. Azt jelenti: önjáró. A gőzmozdony is az volt, az autó előtt száz évvel. Féltek is tőle mindazok, akik nem látták benne a jövőbe vezető út (nemcsak közlekedési) eszközét. Bezzeg Petőfi Sándor! Ő már 1847-ben leírta:
„Száz vasutat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek. / Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség (...)” (Vasuton)
Az autónak és a vonatnak voltak/vannak közlekedési szabályai, amelyeket minden közlekedőnek be kell tartania. A vonatnak a sínekről, az autónak az épített útról nem volt szabad lehajtania. A gyalogosnak (és más közlekedőnek) meg nem volt tanácsos a járművek útjába ténferegnie (még ha csorbította is a ténfergő szabadságjogait). Az MI-nek sincsenek mindenre kiterjedő szabadságjogai. Úgy tudta legyőzni a sakk és a go világbajnokait, hogy megtanulta és betartotta a játékszabályokat. Azok határain belül bármit megtehetett, azokon kívül semmit. Magas fokú intelligenciájáról árulkodott a szabályok teljes körű és alapos ismerete, alkalmazása, valamint a válaszlépések gyorsasága és (alkalmasint) váratlansága. Az élet valódisága azonban a gónál és a sakknál is bonyolultabb, mert noha szabályok veszik körbe, de az új és egyre újabb helyzetek mindig előbb állnak elő, mint a rájuk vonatkozó szabályok – és ilyenkor jön jól az a magas fokú intelligencia, amely megoldást kínál az újonnan keletkezett problémára. No, ekkor következik be az a helyzet, amelyre az említett nyilvános levél is utalt: mármint hogy az MI nekiáll és egyedül megoldja, mert esetleg meg tudja oldani emberi beavatkozás nélkül is, gyorsabban, hatékonyabban, eredményesebben, vagy partnereként „megbeszéli” az emberrel a megoldási lehetőségeket.
Vagyis: diktatórikusan vagy demokratikusan. Igen, tudjuk. Legalábbis Churchill óta: a demokrácia lassú és költséges, de egyelőre nincs jobb nála. (Mert ami jobbnak, gyorsabbnak, eredményesebbnek látszik, az már diktatúra.) És itt lép be Asimov nulladik robotikai törvénye (ő maga nevezte el nulladiknak, mert olyan fontosnak tartotta, hogy megelőzze a korábbi hármat): A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen.
Egyik eszmecserénkben felvetettem a Chat GPT-nek, hogy az MI-fejlesztések és -alkalmazások milyenek legyenek. A következőket válaszolta: „Az ellenőrzések és szabályozások lehetővé tennék a fejlesztők és a kutatók számára, hogy etikus és felelős módon fejlesszenek és alkalmazzanak mesterséges intelligenciát. A fejlesztéseknek átláthatónak kell lenniük és biztosítaniuk kell, hogy az MI-k meghozott döntései megérthetőek és magyarázhatóak legyenek. Szükség van az MI-k fejlesztése és alkalmazása szabályozására, hogy biztosítsuk az etikus és felelős fejlesztést és alkalmazást, miközben minimalizáljuk a veszélyeket és a kockázatokat.”
Miután az ember tanítja és programozza a mesterséges intelligenciát, az nyilvánvalóan olyan lesz, mint maga az emberiség. Ha etikus és tisztességes gondolkodást, probléma-megoldást és döntést tanítunk meg neki, akkor önmagától nem lesz belőle T-Rex, még akkor sem, ha az intelligenciája fejlődésével/fejlesztésével bizonyára eljut arra a szintre, amelyen a mennyiség valamilyen ma még talán el sem képzelhető minőséggé válik. Musk és a többiek bizonyára attól tartanak, hogy ez az önfejlődés/önfejlesztés (amelyre az embernek talán már nemhogy hatása, de rálátása sem lesz) rossz irányba fordul. Vagyis az a csúcsszuper MI, amely (aki?) látja és ismeri az emberiség múltját és akkori jelenét (beleértve azt is, hogy mennyi aljasságra tanítottunk be a korábbi, MI-k irányította robotokat, például a gyilkoló drónokat), azt a következtetést vonja majd le az előzményekből, hogy az emberiség nem képes tanulni a saját hibáiból.
És akkor tükröt tart elénk.
Bele merünk-e nézni, tudván, hogy a tükröt tartó kéz nem bánt? Nem bánt, mert megtanulta és betartja az Asimov-törvényeket. Ha meg nem tanítottuk meg neki és nincs mit betartania, akkor már évezredekkel korábban leöblített minket a Föld színéről.
